Jankó Gáspár 1868. május 30-án született Rétén, nemes Jankó Gáspár földműves és Petrovics Terézia gyermekeként.
1892-ben kötött Rétén házasságot Szabó Máriával, Szabó Károly és Rajczi Mária huszonegy éves leányával. Tizenegy gyermekük született, közülük öt fiatalon elhunyt, a többiek családot alapítottak.
Az első világháború következtében vesztette életét féltestvére, Jankó Béla, a nagydobronyi iskola igazgatója.
A második világháborút a család szerencsésen átvészelte, ám 1946-ban Jankó Gáspár felesége elhunyt. Az özvegyen maradt, nyolcvanadik életévéhez közeledő gazdát a csehszlovák hatóságok – sok más felvidéki magyarhoz hasonlóan – a kollektív bűnösség elve alapján kitelepítésre ítélték. Vagyonát elkobozták, és magyarellenes intézkedések sorát kellett elszenvednie. 1947. május 16-án az Ma.55. számú transzporttal hagyta el szülőfaluját.
A megpróbáltatások a tágabb rokonságot is érintették. Unokahúgait – özv. Végh Jánosné Jankó Zsuzsannát, Dóka Istvánné Gergely Máriát és Horváth Károlyné Gergely Erzsébetet – szintén kitelepítették családjaikkal együtt, ahogy unokatestvérét, Bucsuházyné Rajczy Esztert. Sógorát, Molnár Dezső nyugalmazott főszolgabírót és feleségét, Jankó Zsófiát is deportálni szándékozták, ám erre végül nem került sor.
A család azonban nem engedhette, hogy Jankó Gáspár egyedül nézzen szembe a száműzetéssel. Az Izsán élő lánya, Hédai Lajosné Jankó Julianna vállalta a sorsközösséget: férjével és fiával, az 1934-ben született Lajossal együtt jelentkezett a lakosságcserére.
Az áttelepítés a vártnál hosszabb ideig, közel két évig húzódott. Először Békéscsaba környékére osztották be őket, majd külön eljárásra volt szükség, hogy ugyanoda kerülhessenek, ahol az idős Jankó Gáspárt elhelyezték.
1948. december 10-én az R-12-es számú transzporttal indultak útnak és 13-án érkeztek meg Gáspárhoz.
Az úton nagyon átfáztak és megbetegedett az egész család.
Az év végén érkeztek meg a Szabolcs megyei Nagycserkesz Magyarbokor nevű településrészére, Nyíregyháza közelébe. A mintegy 20–25 házból álló tanyaközpontban húsz tirpák evangélikus család élt, valamint három református, Felvidékről kitelepített család.
A nádtetős vályogházak egyszerűek voltak, hagytak maguk után kívánnivalót, a kiosztott földterület azonban elegendő megélhetést biztosított.
Jankó Gáspár 1950-ben hunyt el, Nyíregyházán helyezték örök nyugalomra, sírja ma még megtalálható az Északi temetőben. Viszont a rétei temetőben felesége sírkövére az ő neve is felkerült – jelképesen összekötve az elszakított életeket.
Halála után földjét a gyermekei visszaadták az államnak. Egyrészt elegendő volt a saját birtokuk, másrészt nem akartak „kuláklistára” kerülni. A családi visszaemlékezések szerint döntésüket nem a félelem, hanem józan belátás vezérelte, a termelőszövetkezetbe is beléptek.
A bokor lakói összetartó közösséget alkottak: számíthattak egymásra, segítették egymást. A család kifejezetten kedvelte a tirpákokat, akikről úgy tartották: egyenes, becsületes, dolgos emberek. Bár jó viszonyban éltek, vendégségbe inkább a református családok jártak egymáshoz.
A Jankó Julianna mélyen vallásos, szigorú református asszony volt. Templom híján különösen szerette, hogy az istentiszteleteket egymás lakásaiban tartották. Hitt abban, hogy Isten mindent lát – ez a hit segítette az áldozatvállalásban és az új körülmények elfogadásában.
A felvidéki rokonokkal a kapcsolat megmaradt: többször visszalátogattak Izsára, Rétére egyszer a fiatalabb családtagok is elkísérték.
Hédai Lajos a családi kovácshagyományt folytatva a gépészet irányába is nyitott. Saját cséplőgéppel járta a vidéket, így jutott el annak idején Rétére is, ahol megismerkedett későbbi feleségével.
1964-ben hunyt el. Özvegye 1997-ig élt, a nagycserkeszi temetőben nyugszanak.
Ifjabb Hédai Lajos 1956-ban a miskolci egyetem hallgatója volt. A forradalom napjaiban az egyetemisták fegyveres rendfenntartó egységet szerveztek az utcai atrocitások megelőzésére. Katonai járművekkel élelmiszert szállítottak az éhező Miskolcnak; egy alkalommal Bükkábránynál felborult a járművük.
A miskolci rádióban orosz és szlovák nyelven mondta be a híreket. Elmondása szerint november 4-én letette a fegyvert, és ő tárgyalt elsőként az érkező szovjet csapatok egyik századosával. Az eseményekről Tarján Béla korábban megemlékező írást közölt.
Később tudományos pályára lépett. Plazmatechnológiával foglalkozott, elsősorban kémiai megközelítésből. Tatabányán kezdte kutatói munkáját, majd Budapesten, a Vasipari Kutató Intézetben dolgozott tovább. Számos tudományos publikáció fűződik a nevéhez. 1984-től az Union International d’Électrothermie plazmabizottságának titkára volt, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Plazma Albizottságában is vezető tisztségeket töltött be.
2023-ban hunyt el. Két gyermeke született: Gizella Budapesten él, Lajos Tatabányán.
A családi visszaemlékezések szerint a kitelepítés súlyos történelmi esemény volt, mégsem keserűséggel él tovább az emlékezetben. Az elbeszélő édesapja és nagyanyja megbékéltek a sorsukkal: nem tekintették a történteket végzetes csapásnak, inkább egy új élet kezdetének.
Hitük – egyiküké a tudományban, másikuké Isten igazságában – segített nekik abban, hogy a változásokban lehetőséget lássanak.
– mesélte Jankó Gáspár dédunokája, Hédai Lajos.
(Laki László – Terra Rethe)
Források:
Hédai Lajos – Jankó Gáspár dédunokája
Skodák Ilona – Jankó Gáspár dédunokája
Dr. Fazekas Árpád – Szlovákok közül tirpákok közé (2001)
https://adatbank.sk/
https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/
Kelet-Magyarország napilap gyászrovata
