Karátsony István 1905. április 21-én született Rétén, helybéli földműves családban. Szülei, Karátsony Benő és Hollósy Lujza tizenhat gyermeket nemzettek; István a tizenötödik volt a sorban, mondhatni a legkisebb, hiszen a tizenhatodik gyermek, a kis Lujza kéthetes korában elhunyt. A népes parasztcsalád mindennapjait a föld és a munka rendje határozta meg, a gyermekek már igen korán kivették részüket a gazdaság teendőiből.
Édesanyját alig ismerhette, mivel egyéves korában, legkisebb húga születésekor meghalt. Édesapja újranősülését követően nevelőanyja Vincze Zsófia lett, aki két féltestvérrel – Mihállyal és Ilonával – gyarapította a családot. A korán megtapasztalt veszteség, valamint a nagycsaládi lét fegyelme és összetartása bizonyára meghatározta István későbbi, kötelességtudó, csendes életfelfogását is.
Karátsony István 1929 őszén vette Rétén feleségül Lánczi Károly és Rajczi Rozália egyetlen leányát, az akkor tizenkilenc éves Rózát. Házasságukból gyermek nem született, kettesben élték végig közös életüket, István cipészként tartotta el háztartásukat. .
A második világháborút a család viszonylagos épségben átvészelte, az azt követő ismételt csehszlovák megszállás idején azonban – sok más felvidéki magyar családhoz hasonlóan – őket is súlyosan érintették az ún. Beneš-dekrétumok következményei.
A kollektív bűnösség elve alapján kitelepítésre ítélték őket, vagyonukat elkobozták, és számos magyarellenes intézkedést kellett elszenvedniük. 1947. május 16-án az Ma.55. számú transzporttal hagyták el Rétét
A megpróbáltatások nem csupán a házaspárt, hanem a tágabb rokonságot is érintették.
Kitelepítésre ítélték többek között István bátyját Lajost családjával; mostohaanyját, Vincze Zsófiát; valamint féltestvéreit, Mihályt és Ilonát.
Rétét el kellett hagynia unokahúgának, Schubert Juliannának is, aki István nővérének leánya volt.
Feleségének mostohatestvére, Kertész Ilona (Sándor Bálintné) szintén a kitelepítettek sorsára jutott családjával együtt.
Karátsony István és Lánczi Róza Nyíregyháza mellett, Nyírtelekre kerültek. Házukat és megélhetésüket elvették, de szülőfalujuktól soha nem tudtak – és nem is akartak – elszakadni. Szívük mindvégig Rétére húzta őket. Életük utolsó évében végül sikerült visszaköltözniük szeretett falujukba, oda, ahol ifjúságuk és életük legszebb évei teltek.
A visszatelepülés azonban korántsem ment könnyen. Hosszas ügyintézés, fárasztó bürokrácia és számtalan hivatalos akadály állta útjukat. Az idős házaspárnak ebben a nehéz időszakban hatalmas segítséget jelentett Macsicza Lajos, aki ekkor Budapesten élt. Kitartó közbenjárásával és személyes utánajárásával sikerült elintéznie, hogy Karátsonyék 1985-ben hazatérhessenek.
Rétén Bohony János fogadta be őket otthonába. Itt, szerény körülmények között, de ismét ismerős földön élhették le életük hátralévő részét – ott, ahová mindig is tartoztak.
Lánczi Róza 1986. február 11-én hunyt el. Fél évvel később, augusztus 25-én Karátsony István is követte őt.
Mindketten a rétei református temetőben nyugszanak, egymás mellett, szülőfalujuk földjében.
(Laki László – Terra Rethe)
Források:
Özv. Harangozó Zoltánné Bohony Etelka – Karátsony István keresztlánya
Bohony Beáta lelkipásztor – Karátsony István keresztfiának, Istvánnak lánya
https://adatbank.sk/
https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/
