A szülést ma általában magától értetődő, természetes folyamatnak tekintjük, a múltban azonban a nem megfelelő higiéniai körülmények, valamint a különféle népi szokások miatt rengeteg veszéllyel járt. A szülésznők, avagy a köznyelv szerint a bábák működését először 1552-ben szabályozták, miszerint hivatalosan csak esküt tett bábák dolgozhattak.
1745-ben már országos szabályzat írta elő, hogy a bábáknak vizsgát kell tenniük, amit Mária Terézia 1748-ban rendeletben is megerősített. Ezek a szabályozások az idő és az orvostudomány előrehaladtával egyre komolyabbá és kiterjedtebbé váltak, mígnem végül csak a valóban felkészült és gyakorlott asszonyok végezhették ezt a nemes hivatást.
A rétei bábasszonyokról hivatalos bejegyzéseket a református keresztelési anyakönyvekben találhatunk. Amikor Gyenge Károly rétei lelkipásztor 1893-ban elhunyt, feladatait Czike János jókai lelkész látta el, aki még ugyanazon év május 7-én, Szabó Károly és Huszár Dina boldogfai földművesek Károly nevű fiának keresztelésénél az anyakönyv „Jegyzet” rovatában először tüntette fel a bába személyét is.
Szintén ebben az évben került Rétére lelkészi szolgálatra Galambos László, aki folytatta Czike gyakorlatát, sőt az anyakönyvbe külön rubrikát is beiktatott a szülésznő nevének, amelyben évtizedeken keresztül jegyezte fel az édesanyák első számú segítőjét.
Az első ilyen módon feljegyzett községi bába Szabó Ferenc helyi földműves és Kubányi Terézia legkisebb leánya, az ekkor már negyvenéves, többgyermekes családanya, Zsuzsanna volt, Macsicza András felesége.
Szabó Zsuzsanna évtizedeken át végezte szülésznői szolgálatát. Közben 1904-ben megözvegyült, majd az első világháború során két fia, Lajos és Sándor is hősi halált halt.
Macsicza Andrásné Szabó Zsuzsanna neve egészen 1920 októberéig szerepel a református anyakönyvekben.
Unokája, Sándor a második világháborúban hunyt el. Fiát, Istvánt Komáromból telepítették ki a Benes dekrétumok következtében.
Szabó Zsuzsanna sírhelye ismeretlen, emléke nem maradt fenn az utókor számára.
Őt követően rövid ideig a szenci szülésznő, Sípos Józsefné járt a vajúdó asszonyok segítségére, illetve Rétén több alkalommal Pekarovics Andrásné Újlaky Magdolna is bábaként segédkezett.
Utóbbi vedrődi születésű, férje bolerázi származású és 1894-ben költöztek át Gurabról Rétére. Gyermekük volt többek közt Pekarovics Katalin, későbbi Gyurcsy Józsefné (Viczay Pálné Gyurcsi Katalin nagyanyja).
1921 őszétől azonban ismét rétei születésű és származású bábasszonya lett a községnek Szitka Etel személyében, akinek nevét először Vaskó István cipészmester és Hollósy Jusztina leányának, Juliannának 1921. szeptember 4-i református keresztelésénél találjuk meg, még Uhrovics Jánosné néven.
Szitka Etel 1892. augusztus 9-én született Rétén, Szitka Mihály takácsmester és Fadgyas Jusztina ötödik gyermekeként. Legidősebb bátyja, József, nem tért haza az első világháborúból, ahogyan első férje, két leányának (Mária és Julianna) édesapja, Uhrovics János sem, akivel 1913-ban házasodtak össze.
Szülésznői képesítését 1921. szeptember 15-én szerezte meg Pozsonyban, a csehszlovák bábaképző iskolában.
Nem sokkal később, 1922. december 30-án férjhez ment Neszméry Gyulának és Haász–Schneider Erzsébetnek legfiatalabb fiához, Imréhez, akitől további négy gyermeke született (Erzsébet, Zsófia, István és Ilonka).
Az 1938-as felszabadulást követően a község ismét a Magyar Királyság jogrendje alá került, így a hatósági bábák működésének is alkalmazkodnia kellett az újra bevezetett magyar jogszabályokhoz.
Az új rendeleteket az illetékes főszolgabíró küldte ki a magán és hatósági bábák számára, akiknek haladéktalanul meg kellett felelni az előírásoknak, hogy hivatásukat tovább gyakorolhassák.
A bábáknak időszakonként ismétlő vagy továbbképző tanfolyamokon kellett részt venniük, amelyeket a tiszti főorvos rendelhetett el annak érdekében, hogy szakmai tudásuk megfeleljen az aktuális egészségügyi előírásoknak. Szitka Etel többek között Győrben végezte el ezeket a továbbképzéseket, ahol a családi elbeszélés szerint szóbeli dicséretben részesült példaértékű, nagycsaládos mivolta okán.
A szakmai tudás mellett a testi egészség, a szellemi alkalmasság és az erkölcsi megbízhatóság is elengedhetetlen feltétele volt a hivatás gyakorlásának, melyeket a megfelelő dokumentumokkal volt szükséges igazolni.
A szülések szakszerű levezetése, valamint az anya és az újszülött megfigyelése mellett kötelessége volt figyelemmel kísérni a gyermekágyi időszakot is. Minden ellátott esetről pontos nyilvántartást kellett vezetnie. A szülési naplóban – vagy ahogy akkor nevezték, a bábanaplóban – rögzítenie kellett a szülés idejét és körülményeit, az anya állapotát, a terhesség lefolyására vonatkozó fontos adatokat, az újszülött állapotát, valamint minden rendkívüli körülményt.
A bába köteles volt jelentéseket is tenni az illetékes községi orvosnak vagy a tiszti főorvosnak. A jelentések szabványos nyomtatványokon készültek, amelyeket meghatározott határidőn belül kellett benyújtani. Ez a rendszer lehetővé tette, hogy a hatóság folyamatosan nyomon kövesse a közegészségügyi helyzetet és a születések alakulását.
Mindezen fizikai, lelki és bürokratikus megpróbáltatások fényében még értékesebbé válik néhai Mikulás Jánosné Kovács Rozália visszaemlékezése:
„Volt a faluban egy aranyos bábasszony, ő vezette le mindig a szüléseket.”
Emlékei szerint nemcsak saját falujában, hanem a környékbeliek is nagy szeretettel és tisztelettel beszéltek róla, hiszen lelkiismeretes munkájának híre messze földön ismert volt.
Mikulás Jánosné külön kiemelte, hogy a bába nemcsak a szülésnél volt jelen, hanem az azt követő napokban is rendszeresen visszatért segíteni:
„Nyolc napon át minden egyes nap eljött, fürdette a kisbabát, kimosta a pelenkákat és a kisruhákat, hogy megkímélje a fiatalasszonyt.”
A rengeteg tapasztalatnak köszönhetően a község lakói kisebb-nagyobb egészségügyi problémáikkal is gyakran felkeresték a szülésznőből lassan helyi „ápolónővé” avanzsáló Etelt.
Az 1945. április 1-jei tragikus szovjet megszállást követően megbecstelenített lányok és asszonyok is hozzá fordultak segítségért.
A második világháborút követő jogfosztások mellette Neszméry Imre családját is kitelepítésre ítéltete a csehszlovák kormány, azonban a deportációra végül nem került sor.
Neszméry Imréné Szitka Etel ajtaján évtizedekig éjjel-nappal zörögtek a kétségbeesett családok. Ő pedig ment. Ment hóban, fagyban, viharban a falu túlsó végére, Boldogfára, Újvilágra, sőt Szencre is. Amíg bírt, addig ment és segített ahol csak tudott.
Amikor egyszerre több helyszínen kellett helytállnia, gyakran magával vitte leányát, a későbbi Gyurcsi Istvánnét, született Uhrovics Juliannát, aki ügyességével sokszor volt édesanyja segítségére.
1954-es nyugdíjba vonulásáig, harminchárom év alatt, több mint ezer gyermeket segített világra, melyek kereszteléseire a hálás családok rendszeresen meghívták.
Etel nyugdíjas éveiben sem szakadt el hivatásától, és a családon belüli szüléseknél továbbra is ott segédkezett. Így történt, hogy 1962-ben unokaöccse, Neszméry Gyula leányát, Katalint is még ő segítette világra.
Férjét 1955-ben veszítette el, Etel pedig 1964 decemberében hunyt el. Mindketten a rétei katolikus temetőben nyugszanak.
Szitka Etel után a községi bába szerepét a kesnyői származású Hankó Štefan és Slaninka Katarína leánya, Slávka vette át, akinek családja a második világháborút követően települt Rétére a Báni járásból.
Slávka feleségül ment az evangélikus vallású Kaniš Milanhoz, akinek családja még 1923-ban települt át Csatajról Boldogfára, ahol a helyi kocsmát üzemeltették.
Első ismert szüléslevezetését szintén Boldogfán végezte: 1955 decemberében Szabó Kálmán és Komjáti Lilla leányát, Lillát segítette világra.
Kaniš Milanné, született Hankó Slávka 2009-ben hunyt el, végső nyughelye a boldogfai református temetőben található.
Apósa, Kaniš János nevéhez fűződik a boldogfai születésű lakosok 1947-es deportálásának megakadályozása.
Az 1950-es évektől azonban a kórházi szülések fokozatosan általánossá váltak, így az önálló falusi bábaság korszaka lassan véget ért. A bábák innentől már elsősorban szülésznőként, intézményi keretek között folytathatták hivatásukat.
Mindemellett Kanišné aktív éveit követően is akadtak még olyan alkalmak, amikor a szülő asszonyok segítségére külső bábákat hívtak, így többek között a Szencről kijáró Zelmanné is gyakran megfordult a községben, aki szükség esetén a mentőautóban is elkísérte a kismamákat egészen a kórházig.
A rétei bábasszonyok munkája jóval túlmutatott a szülések levezetésén. Ők voltak azok, akik a legnehezebb pillanatokban elsőként érkeztek, és gyakran utolsóként távoztak; akik nemcsak szakértelmükkel, hanem emberségükkel, türelmükkel és önfeláldozásukkal szolgálták a közösséget.
Életük és munkásságuk ma már a helyi múlt része, emlékük azonban tovább él a megsárgult anyakönyvek lapjain, a fennmaradt hivatalos iratokban, és legfőképpen azoknak a családoknak az emlékezetében, akiknek életének legfontosabb pillanataiban mellettük álltak – a születéskor.
A bábák és szülésznők világnapja minden évben május 5-én van. Ezt a napot 2008 óta ünneplik, célja a bábák és szülésznők kulcsfontosságú munkájának elismerése, az anya- és gyermekgondozásban betöltött szerepük kiemelése világszerte.
(Laki László – Terra Rethe)
Források:
özv. Macsicza Sándorné Neszméry Ilonka – Szitka Etel leánya
Hartl Zoltánné Macsicza Erzsébet Ildikó – Szitka Etel unokája
Neszméry István – Szitka Etel unokája
Kohútné Neszméry Katalin – Neszméry Gyula leánya
Marosi Rita és Marosi Szilvia – Mikulás Jánosné Kovács Rozália unokái
özv. Szloboda Elemérné Macsicza Anna – Macsicza Andrásné Szabó Zsuzsanna dédunkája
Szabó Kálmán – Szabó Lilla bátyja
Szlobodáné Kamenár Mária
https://www.familysearch.org/
https://slovakiana.sk/
https://hu.wikipedia.org/
https://www.virtualnycintorin.sk/
Réte Község Krónikája – C-4 fejezet: Szlovák családok betelepítése
