Mikulás János 1912. december 4-én született Bécsben, Mikulás István rétei ácsmunkás és Vityaszka Mária fiaként. Kőművesként dolgozott, majd 1936 augusztusában feleségül vette Kovács Márton és Pomichal Mária leányát, Kovács Rozáliát.
Kovács Rozália 1915-ben született a felvidéki Rétén, egy nyolcgyermekes, mélyen vallásos család hetedik gyermekeként. Már kora gyermekkorában súlyos veszteség érte: alig hároméves volt, amikor elveszítette édesapját. Özvegy édesanyja szerény körülmények között, de erős hitben, munkaszeretetre és tisztességre nevelte gyermekeit. Rozália már fiatalon munkába állt, egy nemesi házban szolgált, ahol életre szóló tapasztalatokat szerzett, és elsajátította mindazt, amit később saját családjában kamatoztatni tudott.
Házasságukból három gyermek született: István, János és Erzsébet. A család életét már korán megpróbáltatások terhelték. A második világháború idején Mikulás Jánost elvitték a frontra, így Rozália két kisgyermekkel maradt egyedül. A háború után született meg harmadik gyermekük, Erzsébet. Nem sokkal ezután Rozália édesanyját is elveszítette.
A család sorsát alapvetően meghatározta az 1947-es kitelepítés. 1947. május 16-án az Ma 55. számú transzporttal – mivel magyarnak vallották magukat, és nem voltak hajlandók aláírni a lemondó nyilatkozatot – a Beneš-dekrétumok értelmében vagyonukat elkobozták, és három kisgyermekükkel együtt vagonokba kényszerítették őket. Egy rövid nyíregyházi tartózkodás után Soroksárra kerültek, ahol idegenként, nincstelenül kellett újrakezdeniük életüket.
A család azonban nem maradt egyedül: szoros kapcsolatot ápoltak a többi rétei kitelepített családdal – többek között a Szloboda, Bagi és Kakas családokkal. –, akik hasonló sorson mentek keresztül, és szintén Soroksáron találtak új otthonra.
Kovács Rozália mély vallásossága egész életét meghatározta. Minden napját szentmisével kezdte, és amíg egészsége engedte, napi áldozó volt. Harminc éven át ellenszolgáltatás nélkül szedte az egyházadót, és egész életében a skapuláré tisztelője volt. Gyermekeit is ebben a szellemben nevelte, rendszeresen zarándokolt magyar búcsújáróhelyekre, böjtölt, imádkozott és engesztelt.
Nyitott szívű, segítőkész ember volt: ajtaja mindenki előtt nyitva állt, és önzetlen szeretettel segítette a rászorulókat, még akkor is, amikor maga is nélkülözött. Különösen szívén viselte a papi hivatásokat: sokat imádkozott papokért, és azokat, akik megfordultak otthonában, mindig szeretettel, terített asztallal fogadta.
Legnagyobb örökségének azt tartotta, hogy gyermekeiben és utódaiban sikerült elmélyítenie a hitet. Élete munkával és imádsággal telt. Idős korában, amikor már nehezebben mozgott, idejét szinte teljesen imádságnak szentelte. Súlyos betegségeit türelemmel viselte, szenvedéseit családjáért ajánlotta fel. Tudatosan készült a halálra, és hitéből merítve békében távozott. 2009-ben hunyt el.
Férje, Mikulás János 1987-ben halt meg. Házasságuk több mint ötven éven át tartott, és minden nehézség ellenére hűséges társai voltak egymásnak.
Gyermekeik közül Mikulás István 1937-ben született Réten. Tízéves volt, amikor a családot kitelepítették. Már fiatalon keményen dolgozott, édesapja mellett kőművesmunkát végzett. Életének fontos része volt a futball, amely végigkísérte egész életét – nemcsak játszotta, hanem szenvedélyesen szerette is.
Az 1956-os forradalom újabb törést hozott az életébe. Szemtanúja volt, ahogy szovjet katonák lelőttek három barátját, ami arra késztette, hogy öccsével, Jánossal együtt elhagyja az országot. Sok viszontagság után Németországba kerültek, ahol új életet kezdtek. A sport itt is segítette őket: a futballcsapatok közösséget, ellátást és tanulási lehetőséget biztosítottak számukra.
István Darmstadtban egyetemet végzett, építész lett, megnősült, és megszületett kislánya Piroska, aki egész életében a legfontosabb volt számára. Családcentrikus emberként nemcsak közvetlen hozzátartozóiról gondoskodott, hanem tágabb családjáról is: keresztgyermekeit sajátjaként szerette, és minden fontos eseményen jelen volt. Rendszeresen hazalátogatott, és aktívan tartotta a kapcsolatot magyar gyökereivel.
Bár élete Németországhoz kötötte, szíve mindvégig magyar maradt. Magyar állampolgárként figyelemmel kísérte a hazai eseményeket, és segítette a környezetében élő magyarokat is. Mély vallásosságát édesanyjától hozta: tisztelte a Szűzanyát és a szenteket, és élete végén különösen fontos volt számára a szentségek felvétele.
Személyisége szeretetteljes és nyitott volt: jókedvével, humorával örömet vitt mások életébe. Óriási szívű emberként ismerték, aki mindig adott, segített, és örömét lelte abban, ha másoknak főzhetett. A megpróbáltatások ellenére derűsen és szeretettel fordult a világ felé.
2024-ben hunyt el. Végakarata szerint Soroksáron, a családi kápolnában helyezték örök nyugalomra szülei mellett.
János (1938) szintén Németországban alapított családot, két gyermeke született Katrin és Márk.
Erzsébet (1941) Marosi Gáborhoz (1945-2008) ment feleségül, három leányuk született, Rita, Szilvia és Kinga.
(Laki László – Terra Rethe)
Források:
Marosi Rita – Mikulás János és Kovács Rozália unokája
Dr. Fazekas Árpád – Szlovákok közül tirpákok közé (2001)
https://adatbank.sk/
https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/
Tomovics Miroszláv képgyűjteménye
