Réte, 1969 őszén.
A sárguló falevelek hullanak a földre, és a szélben úgy ringatóznak, mintha a tengeren volnának. Te, zarándok, állj meg az örök nyugalom helyén, állj meg a friss sír felett, és ródd le tiszteletedet annak az embernek, aki szerette az életet… Koszorúk és rózsák sokasága alatt pihen a huszonkét éves Kubík Emília, légi lakos, akit 1969. szeptember 26-án reggel meggyilkoltak.
Síratják a legközelebbi hozzátartozók, sírnak a rokonok és barátok, könny van minden rétei szemében.
És úgy tűnik nekem, hogy sír az ősz is… A halál ideje…
Hatvanéves Mikus János és felesége, Erzsébet nyolc gyermeket neveltek fel Rétén. Annyit fáradoztak értük, amennyit csak bírtak, és mindent megadtak nekik, amire szükségük volt. Nyolc éhes szájat megetetni és felöltöztetni sok lemondást, munkát, gondoskodást jelentett… Milka gyermekkora óta szerény, türelmes volt, és ha szenvedett is, azt csak a szemén lehetett látni. Boldogságát és bánatát is magában tartotta, mintha attól félt volna, hogy gondjaival másokat terhel. Amikor befejezte az alapiskolát, rögtön munkába állt. Nemcsak magáról kellett gondoskodnia, hanem a szüleinek is segítenie kellett. Először kórházban dolgozott, aztán a parkettagyárban, végül a pozsonyi Béke Üzemben.
Néhány évvel ezelőtt Légen férjhez ment Kubík Milánhoz. A házaspárnak született egy fia, a ma kétéves Milán. Emília nap mint nap Pozsonyba járt munkába: a faluból biciklivel a vasútállomásra, onnan pedig vonattal. Kora reggel, sötétben. 1969. szeptember 26-án azonban végzetes lett számára ez az út.
A tragédia napja.
A vonatra, amely 4:15-kor indult Légről Pozsonyba, munkások érkeztek Macházáról, Előpatonyból, Légről és annak környékéről. Negyed 4 körül a kis vasútállomáson 40–50 utas várakozott. Légről körülbelül két kilométernyi út vezetett az állomásig. A falu és az állomás között a mezőn kellett áthaladni.
Biciklivel érkezett Kubík Emília is. Az úton sötét volt, és az első házaknál, a vasúti pálya előtt sem égett lámpa. Az állomásról már hallatszott az első utasok beszéde. Csendes reggel volt, mindenki sietett munkába és a mindennapi gondjaikon járt az eszük… Emília baljáról széles, üres mező terült el. Még mintegy 200 méter, és elérte volna az első házakat. Jobbról, az árok túloldalán hatalmas kukoricaföld kezdődött. Félúton járt… de éppen itt ért véget az útja. Az utolsó, értelmetlen és kegyetlen út, a tragikus vég. A hely, ahol a legkedvezőbbek voltak a feltételek egy bűncselekményhez…
Pontosan 4:08 volt. A forgalmistának, Vrbjár Dusánnak jelezték a vonat érkezését. A fiatal forgalmista kiment megnézni, szabad-e a pálya. Néhány méterre az állomástól találkozott a váltókezelő Sereghy Istvánnal, aki megkérdezte:
– Nem hall valami kiáltást?
A két férfi egy pillanatra feszülten figyelt és a sötétbe nézett Lég felé.
Nem hallatszott semmi gyanús.
– Nekem úgy tűnt, mintha valaki fojtott hangon kiáltott volna – nem hagyta nyugodni a váltókezelőt.
Ismét hallgatóztak. A csendet csak az állomás zaja és az utasok hangja törte meg.
– Talán valaki szalad a vonathoz – gondolkodtak a férfiak.
Vagy valaki káromkodik, mert leeresztették a sorompót. Valóban.
A különös hangokat néhány utas is hallotta az állomáson. Köztük is hasonló beszélgetés folyt, mint a forgalmista és a váltókezelő között.
Megérkezett a vonat. Az emberek felszálltak, a vonat elindult. Ezzel a vonattal kellett volna Kubík Emíliának is utaznia. A jelentéktelen tényt, hogy nem utazott el, senki sem vette észre. Az állomásra érkezett egy Bertog nevű lakos:
– Az imént furcsa hangokat hallottam. Mintha valaki a kukoricásban verekedett volna. Nem hallottak semmit? – kérdezte kíváncsian.
– Nekünk is úgy tűnt valami. – Valaki tréfásan megjegyezte, hogy szerelmesek voltak, akik nem bírták kivárni az estét!
A váltókezelő hazament, de belül nyugtalanságot érzett. Gyanúsak voltak azok a hangok. Cigányok verekedtek? Fiúk? Valaki hülyéskedett? Futott a vonathoz és morgolódott? Mérgelődött a sorompónál? Vagy…?
A váltókezelőt rossz sejtelem gyötörte. Amint meglátott egy VB-st (közrendőrt), rögtön odaintett neki. Gyorsan beszámolt a gyanújáról. A VB-tag azonnal döntött. Megállított egy motorost, és elindultak a hozzávetőleges helyre, ahonnan a furcsa hangokat hallották.
A kukoricás szélén, néhány méterre beljebb egy nőt talált fekve, taszító testhelyzetben. Arca véres, ruhája széttépve, mellette eldobva a biciklije. A küzdelem nyomai egyértelműek, sáros test, csapzott haj, felborult táska, mezítelen lábak… A személyi igazolványból azonosították: Kubík Emília Légről.
Halott volt. Ismeretlen tettes fojtotta meg… Meggyilkolták…
A temetési menethez az egész falu csatlakozott. Százszorosára nőtt a fájdalom. Réte magához ölelte szülöttét, a kedves, jó és tisztességes nőt. Ismerős és ismeretlen szemekben egyaránt könny ült, és a koporsót kísérve számtalan kérdés fogalmazódott meg bennük. Kinek állt érdekében ez a halál? Miféle ember volt az, aki megölte a legszebb életkorban lévő nőt? Miért őt, miért éppen őt, aki még nem is tudta igazán, mi az élet? Ki volt az, aki pontosan tudta, mikor indul Milka a vonathoz és ennyire körültekintően választotta ki a gyilkosság helyét? Ártott Milka valakinek?
A megválaszolatlan kérdések ott lebegnek a sír felett. A sírba csak a falu földje hull alá Emília után, ahol fiatalságát élte. És a szülők könnyei, akiket kétségbeesés kerít hatalmába.
A gyilkosság gyanúja többekre terelődött. Milka apja vágyik a pillanatra, amikor a gyilkos szemébe nézhet. Hisz benne, hogy a hatóság megtalálja a gyilkost. Ha már nincs Milkája, legalább a gyilkost megkaphassa… Csak hát miért nem siettek segítségére az emberek, amikor reggel furcsa hangokat hallottak? Talán megmenthették volna a lányát. Talán a gyilkos megijedt volna és elfut. De abban a pillanatban senki sem gondolt rosszra…
Az apa, Mikus János keze remegett. Semmihez sem volt kedve. Elég volt Milka fényképére néznie, és rosszul lett tőle:
– Két hete volt itthon. Azt akartam, hogy segítsen nekem a kukorica tördelésénél és a szüreten. Láttam őt az udvaron járkálni, boldognak tűnt, aztán elgondolkodónak, de szomorúnak is. Ezek a képek most állandóan előttem vannak.
Mikus János aztán gyanakodott. Több lehetséges változatról és személyről beszélt, de az újságíró ezt nyilvánosan nem engedheti meg magának, bár a gyanúk és vádak megalapozottnak tűntek. Mivel az ügy még nyomozási fázisban van, nem írhatta le az összes részletet sem, amelyet a hatóságok addig már kiderítettek. Így kívánja a törvény és az ártatlanság vélelme.
De amikor az újságíró zarándokként a friss sír felett állt, gondolkodnia kellett az emberi fájdalomról, kegyetlenségről és tragédiáról. Nem mondhatta el a forrást és egyelőre bizonyítékkal sem szolgálhatott, de az biztos, hogy Kubík Emília szenvedett. Lelki, belső világa nehézségekkel küzdött. Életre vágyott, nem akart halált, mégis sóhajok és ki nem mondott szavak töltötték meg napjait – a halálról. Miért és honnan fakadt a szomorúsága? Olyasmikről volt szó, amiket senkinek sem mondott el, még a legközelebbi hozzátartozóknak sem? Mit tudott? Mitől félt? Miféle sötét árnyak nehezedtek rá? Fenyegette valaki? Vagy – vajon volt-e egyáltalán összefüggés a belső, zárkózott, szomorú világa és a gyilkosság között?
Kubík Emília ezt már nem mondhatja el. Élni akart, az utolsó lélegzetig űzte magától a halált, és segítségért kiáltott… hiábavaló kiáltás. Gyilkosa, bosszúállója állt előtte, vagy csak véletlenül került a kezébe? Bosszú, végzet?
A kérdések ott lebegnek a friss sír felett, és szállnak a reggeli ködben. A becsületesek és igazságosak hisznek benne, hogy választ kapnak rájuk még azelőtt, hogy a szenvedés keresztje végleg árnyékot borítana a sírra…
(Košťany Miroslav)
Forrás:
Szloboda Tivadar cikkarchívuma
Az eredeti szlovák nyelvű cikk:
