A második világháború viszontagságai Rétén

Verőfényes meleg napra ébredt a falu lakossága. A védelemre felkészült német katonák és magyar határvadászaink az éjjel már várták a szovjet hadsereg támadását. Azt tudni kell, hogy 1938. november 10-től  1945. április 1-ig falunk Réte Magyarországhoz tartozott. 

A falunk területén több ágyút is felállítottak. A gurabi úton a kertek alján, a Tomovics-szoros végén, a Horváth utca középső részén. A déli órákban megindult az ágyúzás. Épp Húsvét vasárnap volt. A lakosság a templom helyett a pincékben, vermekben, bunkerekben töltötte délelőttiét vagy az egész napját. A németek a katolikus templom tornyából figyelték a szovjet támadást. Két német katona a templom tövéből lőtte aknavetővel a szovjeteket. Nem sokáig használhatták az ágyúikat és aknavetőiket, mert a szovjetek gyorsan belőtték a tüzelőállásaikat. Az első pataktól lőtték a falunkat. Aki tehette, menekült Szene irányába. A templom melletti két katonát találat érte, és a helyszínen meghaltak. Egy német katona nem tudta beindítani a teherkocsit, ezért a Macsiczáékhoz akart elbújni, de Ilus néni, aki maga volt otthon gyermekeivel, kérte a katonát, hogy menjen, meneküljön, nehogy a szovjetek a német katona miatt a családját is bántalmazzák. A katonának már nem volt esélye a menekülésre. A szovjetek ahogy befordultak a gurabi úton, észrevették, és tüzet nyitottak rá. Szimondelék előtt esett el, az árok partján. Szimondelék eltemették, és ma is ott nyugszik a kertjükben egy jelöletlen sírban. Az aknavetős két katonát, akiket ebéd közben ért a halál, lakosaink az akkori kaszárnya, a mai iskola udvarán temették el. Ma is ott nyugszanak.

68 évet kellett várnom arra, hogy sírjaikat megjelölhessem. Nem mintha nem lett volna meg hozzá az akarat, de az itteni vezetőség gátolta, és nem tartotta fontosnak az ilyenféle cselekedeteket. 68 év után, 2013. március 30-án néhány magyar érzelmű honfitársammal megjelöltük a sírokat egy kétszáz kilós sziklatömb elhelyezésével.  Horváth József sírköves társadalmi munkával elkészítette az emlékművet. A tűzharcban egy orosz kapitány esett el a határban.  A templomkert sarkába temették, majd a pozsonyi Szlavínon, a Pozsony fölött emelkedő elesett szovjet katonák temetőjében újratemették. Mikor falunkat elfoglalták az oroszok, mert apáink csak így mondták nálunk, hogy „begyüttek az oroszok”, a Tomovics-szorosban halt meg a második szovjet katona. Ez akképp történt, hogy a Rákócziék házába egy német tisztet szállásoltak el a hatóságok, ahol akkor Drahos Janki néni lakott a három kicsi lányával. Az utolsó héten a német tisztet meglátogatta fiatal felesége és egyéves kislánya. 1945.04.01-én a szovjet csapatok megszállták falunkat. Rété akkor határőrséggel rendelkezett, mert közvetlen a falutól északra már Szlovákia húzódott. A Tomovics-szoros végi, ágyút kezelő német és magyar katonáknak a nagy orosz tüzelés miatt menekülniük kellett volna.  A német tiszt későn értesülhetett az eseményekről, ezért nem látta értelmét a menekülésnek. A Tomovics-szoros elején lévő Rákócziék házához rohantak. Ultesz, a német tiszt a kertben lévő pincébe bújt el. A magyar tiszt, Borsos József főtörzsőrmester és Dezső Ferenc honvéd a ház hátsó helységében rejtőzött el. A szovjetek elárasztották a falut. Minden házba bementek. Kutattak az ellenség után. Így történt, hogy egy szovjet katona a pince ajtót feltörve rátalált a német tisztre, aki azonnal lőtt, és halálosan megsebesítette a szovjet katonát. Janki néni az ablakon át észlelte az esetet. Tudta, hogy nagy baj történt, és hogy neki is menekülnie kell. Az események szemrebbenés alatt zajlottak, és pillanatokon múltak az emberéletek, ezért a három kis gyermekét cipőstül, ruhástul ágyba fektette, mivel nem bírta volna mindhármat egymaga két karon kimenekíteni. Ő pedig a Tomovics-szoroson át menekült. A szomszédnál a Hollósyéknál lévő szénakazalba fúrta be magát. Ultesz és Borsos József végül, mivel nem maradt más választásuk, a szökést választották a szoroson keresztül a Tomovicsék háza felé. Apámék látták a menekülő tiszteket. Záporoztak a puskagolyók. Igazi világvége volt a ház körül. Csodával határos módon azonban az össztűz egyik lövése sem találta el a kazlat, melyben a Janki néni meghúzta magát. A tiszteknek szerencsére sikerült egérutat nyerniük. Borsos Rajkán élt a háború után, de Ulteszről nincs adatunk. A kazlat a szovjetek szuronyokkal átdöfködték, majd több sorozatot belelőttek géppisztollyal, nem e bújt meg benne valamelyik iszkoló. „Szerencsére a lövések nem értek célt, pedig anyánk ott volt és imával a jó Isten segítségét kérte.” – emlékszik vissza Drahos Janki néni lánya – „Édesanyám hallotta a szuronyok tompa zörejét és a mellette elrepülő golyók fütyülését.” 

A hátsó helységben elbújt magyar honvéd Dezső Ferenc már nem tudott utánuk szökni. A szovjetek elfogták, és kegyetlenül megkínozva kivégezték. Ezután több katona jött be a szobába, és hangosan beszéltek egymással. Azt kiabálták – csaszi, csaszi (karóra) -, de az ágyban fekvő gyerekeket nem bántották.

Vargáné, született Drahos Valéria és nővére Hajzokné Drahos Emília arra a bizonyos 1945. április 1-re így emlékezett:  

„Akkor Emília öt, Valika három és Marika pedig egy éves volt. Amit azon a napon átéltünk, arra még ma se szívesen emlékezünk.”

Az akkor három éves Drahos Valéria így emlékezik vissza:

„Az én ágyam az ablakkal szemben a falnál volt. A betört ablakon egy katona lövöldözött fölém a falba, ahonnan rám potyogott a vakolat. Meg is ölhetett volna, hiszen látta, hogy ott vagyok. Csak sokkal később jöttem rá, hogy azért félemlített meg, hogy meneküljünk ki az ágyból és a házból.”

Az akkor öt éves Drahos Emília visszaemlékezései:

„Késő este lehetett már, sötét volt, amikor a padláson valami vízcsobogást észleltem. Azt hittem, esik az eső, de azt is észrevettem, hogy emberek járnak a padláson. A padlást benzinnel locsolták le, de én azt akkor nem tudatosítottam, hogy mire készülnek. Ösztönösen éreztem, hogy nagy baj van. Mivel segítségre nem számíthattunk, szüleim helyett nekem kellett cselekednem. Fölvettem hátamra az akkor még csak egy éves kistestvéremet, Marikát, majd kirángattam Valikát az ágyból, és elindultunk kifelé. Mennünk kellett. Kézen fogva ráncigáltam ki az utcára testvérkémet. Nehéz volt, de annyira féltem, hogy a súlyukkal nem is foglalkoztam, csak húztam, vonszoltam őket minél messzebbre a házunktól. Hollósyék, Jankóék és Bagiék háza előtt mentünk el, mire odaértünk ismerőseinkhez Dóka Laci bácsiékhoz. Arra is emlékszem, hogy a szovjet katonák a kerítésre könyökölve nézték az én kínlódásomat, de nem segíthettek, mert a parancs ezt tiltotta. Ezért ma sem tudok rájuk haragudni, sem rosszat mondani. Örülök, hogy sikerült nekik elüldözni bennünket a házból, mert hajnalban felgyújtották. Így a Rákócziék háza, ami a miénk lett volna a háború után, a tűz martaléka lett. De visszatérve egy gondolat erejéig, amikor Dóka Laci bácsiékhoz értünk, észrevettem, hogy Valikénak hiányzik az egyik cipőcskéje. Nem gondolkoztam sokat, otthagytam testvéreimet az üzlet előtt, és uzsgyi visszaszaladtam a házunkhoz. A küszöbön rátaláltam a cipőre, és azzal már futottam is vissza. Laci bácsi azt mesélte, hogy az óra ekkor éjfél után fél egyet mutatott. Még ma sem értem, hogy mertem visszamenni azon a sötét utcán, hiszen azt sem tudtam, hol veszítettük el a cipőcskét. Az akkori emlékképeim szerint a lényeg az volt, hogy minden jól végződött, és azt hittük megmenekültünk, és vége a megpróbáltatásoknak. Pedig a java csak ezután kezdődött. Édesanyánk az éjszaka leple alatt hazajött a szülői házba. Drahos Jenőékhez. Valaki látta, vagy besúgta, netán a szovjetek derítették ki, hogy kihez tartoznak a gyerekek. Nem tudni pontosan. Tény, hogy másnap megjelentek a szovjetek Drahoséknál, és kivonszolták anyánkat az udvarra. A rögtönítélő bíróság anyánkat halálra ítélte a magyar és német katonák bújtatásának vádjával, és a házunk melletti szorosban lelőtt szovjet katona miatt. A kivégző osztag már felsorakozott az ítélet végrehajtásához, amikor anyám arra kérte a szovjet vezetést, hogy legalább elbúcsúzhasson tőlünk, a gyermekeitől. A tiszt nem értette, hogy mit akar anyám, de Tomovics János és Babacs Mihály orosz tudásukat felhasználva meggyőzték őt, hogy anyánk nem tehet arról, hogy a helyzet úgy alakult, ahogy, és emberölésbe torkollott. A tiszt egy ideig gondolkodott, majd az ítéletét megmásította, és megkegyelmezett anyánknak, de nem engedték szabadon, és mint foglyot magukkal vitték. Kissék az utolsó ház ablakából jól látták, hogy a lovas kocsin Jankit magukkal viszik a szovjetek. Az ötfős kis csapatot azonban útközben Szenc és Sárfő között légitámadás érte. A katonák a kocsi alá bújtak, édesanyánk pedig melléjük hasalt. A támadást követően az öt katona meg a két ló elpusztult. Egyedül anyánk élete túl ezt a szörnyűséget, komoly életveszélyes sérülésekkel, de túlélte. Úgy látszik, hite és Istene megsegítette a nehéz órákban. Lábaiból a golyók hatalmas húsdarabokat szaggattak ki, és hogy el ne vérezzen, egy szovjet katona ingét tépte szét, és azzal kötözte be sebeit. Nagy fájdalmai miatt menni nem, csak mászni tudott. Mivel életösztöne és gyermekei iránti szeretete mindennél erősebb volt, ezért hason csúszva addig mászott, míg elérte a szenci utat. Nem tudjuk, ki vitte a hírt Urbanovics Sándorékhoz, de a 14 éves Sanyi befogta lovait a kocsiba és elhajtott Janki néniért. A szovjet katonák természetesen üldözőbe vették Sanyit és a kocsin fekvő Janki nénit. Faluvégi házuknál utol is érték, és erőteljesen követelték a lovas kocsit. A nagy kiabálásra kijött Sanyiék házából egy ott elszállásolt szovjet tiszt, és a katonákat elkergette. Janki néni élete végéig a testében és lábában hordozta a gránátszilánkokat.”

Babacs Mihály és Tomovics János öregapám, akik beszélték az orosz nyelvet, és akik közbenjártak Janki néniért, megjárták az orosz hadifogságot még az első világháború alatt. A fogság alatt nagyapámat még a kommunista pártba is beszervezték. Akkor, amikor vitába elegyedett a szovjet katonákkal, ott a szoros elején lévő Rákócziék háza mellett a helyszínen a vita hevében elhajította, földre dobta a kommunista igazolványát, és azt mondta oroszul: „Milyen kommunisták vagytok, ha az ártatlanokon akarjátok kitombolni bosszútokat?!”

A szovjetek által elfogott Dezső Ferenc magyar honvédet a Drahoséknál a német tiszt által meglőtt szovjet katona miatt kínozták és gyilkolták meg. Puskatussal verték agyon, a Kis utca végibe hurcolták, és ott hagyták temetetlenül. Honvédünket a falu a katolikus temetőben temette el. Egy kislányt hagyott árván, aki sose látta édesapját. Dezső Ferenc kiskoszmályi lakos volt.

Április elsején késő délutánra a szovjet hadsereg teljesen megszállta falunkat.  Az utca elcsendesedett. A rengeteg katona folytatta útját Szenc felé. Aztán megérkezett Rétére a második ukrán hadsereg főparancsnoka, Malinovszkij marsall. Az irodáját és egyben a katonaság konyháját a Lőwék házában rendezték be. Szállásául a kaszárnya melletti Pomichalék házát választották. A ház elülső két ablaka közötti padon szokott üldögélni és vodkázni. Malinovszkij Szenc és Pozsony bevételét Rétéről irányította. A megszálló szovjet hadsereg körülbelül két hetet töltött a falunkban. Ez alatt rendeződtek a dolgok. Idősebb Lőw József vezette a falut, míg ki nem nevezték Rétén az új vezetőt, a komisszárt, Schawel Gyulát Gurabról. Eltemették az elhunytakat. A Tomovics szorosban meghalt szovjet katonát az Erzsébetkert állomási úti sarkába temették el, majd áthelyezték a Szlavínra.

A civil lakosaink közül ketten estek áldozatul. Április elsején, amikor bejöttek az oroszok, az egyes számú ház pincéjében ketten lelték halálukat. A pinceajtót kinyitva egy orosz katona bekiáltott, de nem kapott feleletet, ezért egy sorozatot lőtt a pince terébe. Eltalálta Pomichal Dódika diáklányt és Dóka Zsófiát, aki a helyszínen meghalt, és egy kisfiút hagyott maga után. Sanyikát. Dódika öt napig kínlódott, majd belehalt sérüléseibe. A többi sérelmet a meggyalázott, megbecstelenített nők, lányok szenvedték.  

A megszálló szovjet hadsereg nem csak kegyetlenséggel mutatkozott be. A kultúrában is jeleskedtek. Minden délután zenés kultúrműsort adtak elő néhány udvarban. A Kis utca sarkán a Rajcziék udvarában táncoltak és énekeltek. Malinovszkij titkárnője is bemutatkozott szép hangjával. Sajnos őt később a szovjetek elvonulásakor Szencen találat érte és meghalt. Szép hangját a falu sokáig emlegette. Arról én is a nagymamámtól tudok, aki abban az időben a szomszédban lakott a mai Klebercz Lajosék udvarán.

Április 8-án hazaérkezett a frontról elszökött Puskás Laci, aki otthon a szülői házban volt kénytelen bujdosni. Ám nem bírta ki a húzódó a bezártságot. Vasárnap délelőtt volt. A lakosság nagyja a templomokban tartózkodott. Az utca csöndes és kihalt volt. Laci gondolt egyet, és elindult meglátogatni a rokonságot. Ahogy elindult, alig tett meg száz métert, a templomot, majd a kaszárnyát is maga után hagyva, valaki rákiáltott: „Á taváris, igyi szudá!” Erre legyökereztek lábai. Moccanni sem tudott, de nem is mert. Jól tudta, ő most katonaszökevény, így is úgy is egyszer elfogják, kivégzik. Mit is tehetett. Parancs az parancs, ha muszka hív, mennie kell, tele van velük a falu. Ahogy ő mondta, pár pillanat alatt lefolyt előtte az élete, majd megkereste ijedt szemeivel a hívogatót.  

A hang Pomichalék háza elől szólt hozzá. A két ablak között ült Malinovszkij marsall. Barátságosan intett, hogy már jöjjön, ne tétovázzon. Laci mindig is rafinált volt, ezért könnyen barátságba elegyedett. így esett ez ezen alkalommal is. Kézzel-lábbal beszélgettek, majd a vodka összemelegítette őket. A szovjet marsallnak eszébe sem jutott, hogy katonaszökevény lehet. Az utcában tébláboló falusinak tekintette. Malinovszkij nem volt fukar. Félliteres alumínium pohárból iszogatták a vodkát. Laci a másnapra így emlékezett vissza: „A reggeli hűvös föld ébresztett föl… Még ma se tudom elmondani, hogy hogyan kerültem oda, az első patak partjára.”

Otthon anyja már siratta, hogy elfogták az ő Lacikáját az oroszok. Pozsony bevétele után a szovjet hadsereg elhagyta falunkat. Mikor mentek, porolt utánuk a föld.

1950-51-et írhattak, amikor Klebercz Magdika a rétéi alapiskola másodikos tanulója az iskola szünetében, tudva, hogy halott katonák testét rejti ott a föld, virágot rakott a két sírhelyre. Az iskola udvarán még látszott a két sírhely, ahová 1945-ben a két meglőtt német katonát temették. A kommunista világ hajnalán, amikor a szovjetek dicsőségét harsogta az ország, a tanító néni tudva, hogy ott az ellenséges német fasiszta hadsereg katonái nyugszanak, megkérdezte Magdikétól, hogy ugyan, miért visz rá virágot. S itt megmutatkozott, nem az iskola, hanem a családi nevelés, mert a hétéves kislány azt mondta:

 „Nekem sem jött egy nagybátyám haza, elesett a háborúban, és lehet, hogy ott messze az ő sírjára is tesz valaki virágot, azért teszek én is ide virágot.”

írta: Tomovics Miroszláv
megjelent: 2018. április 12-én a Magyar Fórum hetilap 30. évf. 15. számában