Ezerkilencszáztizenhét augusztus tizennyolcadikán Macsicza József őrvezető haslövést kapott a Keleti-Kárpátokban, a történelmi Magyarország határán, néhány kilométerre az Ojtozi-szorostól. Valami készült, már napok óta érezni lehetett a levegőben, de arra senki se számított, hogy éppen aznap és éppen ott, akkora erővel támadnak majd a gerinc túloldalán beásott román és orosz alakulatok.
A magyar offenzívára válaszul érkezett román ellenlökés, ezt még Macsicza József akkor nem tudhatta, megakasztotta a német–magyar támadást a térségben, gyakorlatilag véget vetve a Keleti-Kárpátokban zajló hadműveleteknek. A Dél-Moldvába szorult román csapatokat nem sikerült bekeríteni. A háború stratégiája akkor és valószínűleg később sem érdekelte a fiatal katonát. Valószínűleg térképen sem nézte meg soha, mi volt valójában Ojtoz jelentősége. Túlélni akart, hazamenni, gyerekeket csinálni, meg egy saját kovácsműhelyt, az is nagyon jó lett volna.
Olyan reggel volt ez, mint az összes többi, immár két és fél éve. Előbb Galíciában, idegen tájakon, majd Erdély szélén, távol az otthontól, de legalább félig-meddig magyar földön. Dél körül tört ki a ribillió, Macsicza József ekkor már egy szekérderékban zötyögött Bereck felé, és az ujjai között lassan folydogált kifelé az élet.
Nem sokra emlékezett a következő órákból. A sebben turkáló tábori orvos, meg egy iszonyatosan csúnya, himlőhelyes felcser képe maradt meg csupán.
Haláláig emlegette a rétei kocsmában, hogy azért imádkozott, ne az a ronda ábrázat legyen az utolsó, amit az életben lát.
Macsicza József túlélte azt, amibe mások bele szoktak halni. A Jóisten, mert talán joviális hangulatban lehetett aznap, életben hagyta a katonát.
Bár a következő napok összemosódtak, sebláz, gennyesedés, ébren töltött percek és átaludt napok követték egymást, Macsicza József csak felépült. Mire a következő év tavaszán véget ért a románok elleni háború, Macsicza József már régen hazatért a rétei Fő utcán álló szülői házba. Egy csúnya sebhelyen kívül sok egyebet nem hozott magával. Egy jófajta gyalogsági ásót, egy pléhkulacsot, zubbonyt meg két darab istentelen méretű tüzérségi gránáthüvelyt.
Mikor az apja megkérdezte, mégis mi a rossebnek cipelte ezeket haza a világ másik végéről, a gyerek csak a vállát vonogatta. „Jó lesz ez még valamire!”.
A következő néhány évtizedben a kocsiszín legsötétebb sarkában porosodott mindkettő, mint két elfeledett, csúf ikertestvér. Időnként a közben apává, majd nagyapává érett egykori őrvezető előszedte őket, nézte, forgatta, hol letörölte, hol csak úgy visszadobta a hüvelyeket a többi kacat közé. Nem tudta, minek, de megtartotta.
Az ötvenes évek elején, amikor megszületett az első és később kiderült, egyetlen unoka, valahogy egyre gyakrabban járt ki az öreg az emlékei közé. Időskori szenilitására fogta, amikor egy nap azon kapta magát, hogy a régi esztergapad előtt tipródik, kezében a gránáthüvellyel. Szinte öntudatlanul vágott bele. Előbb az egyik, majd a másik hüvelyen dolgozott. Elkészítette az indás díszítést, rózsát vágott beléjük, megcsinálta a váza száját, majd amikor úgy érezte, minden további díszítés csak ártana, még belegravírozta az oldalába: „Ojtoz, 1917”.
Ő maga sem tudta, minek őrizte meg élete legborzalmasabb időszakának emlékeit annyi éven át. Mindenesetre a munka végeztével, orrában a fémpor szagával, visszament a házba. Kezét ott tartotta az évtizedes sebhelyen.
A két váza az esztergapadon maradt, az asszony úgysem engedte volna be őket a házba. Macsicza József néhány hónap múlva meghalt, s a következő évtizedekben a két váza csak ide-oda kallódott. Padlásra fel, pincébe le, spájzba ki, kamrába be. Gazdájuk nem volt, kész csoda, hogy nem vesztek el örökre.
Olykor-olykor furcsa dolgok történnek a tárgyakkal.
Néha eltűnnek, hogy évek múltán a legjobbkor kerüljenek elő, hol meg egész végig szem előtt vannak, mégsem törődik velük a kutya sem. Fontosnak indulnak, s a kukában végzik, máskor pedig megtűrt porfogókból lesznek egy-egy otthon sarokpontjai. A két vázával is ez történt. A poros kocsiszín helyett most a könyvespolcomon díszelegnek. Új feladatuk lett, porfogó helyett igazodási pontok.
Segítik lehorgonyozni az embert, segítenek jó döntést hozni, amikor választani kell az idegen ország, idegen nagyváros, meg a jól ismert kicsi között, ahonnét egy órányira ott van minden ősünk sírja. Sokaknak hiányzik ez a horgony a mai világból, nem jó gyökértelenül.
Valahol otthon kell lenni a világban, s aki mindenhol otthon érzi magát, az igazából nincs otthon sehol. Azt ugyanis nem a pillanatnyi munkalehetőség, vagy a kisebb adóterhek, hanem a Jóisten jelöli ki.
Az otthonnak ugyanis megvan a maga szerepe, az nemcsak egy hely, ahol kényelmes a kanapé, és minden a miénk a hűtőben. A gondviselés lehetővé teszi, hogy az örökkévalósággal parolázzunk, ha igazán otthon vagyunk a világban. Őseink és utódaink kapcsolnak minket az örök élethez. Meg néhány tárgy. Mint a két váza engem és a dédapámat, Macsicza Józsefet.
(Pomichal Krisztián)
Forrás:
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/14. számában.