Jombart Lajos 1878. szeptember 5-én született a Bihar vármegyei Nagyváradon. Édesapja Jombart Emil kőröstarjáni birtokos, 1858-tól csongrádi megyefőnök, akit Prágából helyeztek át Szegedre császári biztosnak és francia létére nagy rokonszenvvel viseltetett a magyar nép iránt, édesanyja a nagy múltú és rangú öttömösi Magyar család leszármazottja, Magyar Paula.
Édesanyja bátyja volt Magyar László felfedező Afrika-kutató, kinek emlékére többek közt gimnáziumot is neveztek el Dunaföldváron.
Jombart Lajos sógora volt Dóka Sándor rétei közbirtokos, főszolgabíró, aki Alice nevű nővérét vette feleségül.
Érdekesség, hogy Traxler Paulina első házasságából Dóka Sándorral (1811-1839) származó unokája volt az említett Dóka Sándor, második házasságából Magyar Imrével (1791-1871) pedig többek közt Jombart Lajos és Alice. Eképpen nem csak sógorok voltak, hanem tulajdonképpen fél-unokatestvérek is.
Jombart Lajos a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnáziumban tanult és 1895-ben ott érettségizett.
1899. augusztus 18-án a bécsújhelyi Theresianum avagy Mária Terézia Katonai Akadémiáról a 3. számú Hadik huszárezredhez került.
(A világ első katonai akadémiájának egykori híres diákjainak sorában találjuk XII. Alfonz spanyol királyt, Jellasics József horvát bánt vagy éppen Szálasi Ferencet, Magyarország nemzetvezetőjét is.)
1901-ben Debrecenben a tisztképzőt is jó eredménnyel végezte.
1907. február 1-től az 5. számú Radetzky huszárezredben szolgált.
Katonai kartonjából kiderül, hogy „Kiváló fiatal tiszt, nyílt jellem, nagyon jó képességekkel és gyors felfogással rendelkezik, továbbá nagyon fejlett vezetői képességei és jó parancsnoki készségei voltak.”
Jellemleírásában példaként említik, hogy „Különösen kitűnt a 7. hadtest-parancsnokság területén a tüzérség irányításával kapcsolatos feladatokban, különösen a harci szolgálat során a hegyvidéki terepen és nehéz körülmények között. Különösen jól teljesített az általános katonai eljárások terén, és kiváló fizikai állapotáról tett tanúbizonyságot. Fél éven át sikeresen tevékenykedett az előőrs-hadgyakorlatokon, amelyek során mind vezetőként, mind pedig irányítóként jól helytállt. Az 1902-es évben különösen dicséretben részesült, mint tehetséges és elkötelezett tiszt.”
Az 1. világháborúban a 12. császári és királyi huszárezredben teljesített szolgálatot, mely az elsők közt indult harcba.
Jombart Lajos a huszárezred 2. osztályának géppuskás-osztagának századosaként tevékenyen részt vett többek közt a buczaczi és megannyi csatában.
„A gépfegyverszázad folytonosan harcban állva, mint malom őrölte fel a tiszteket és legénységet.
Az ezred gépfegyver-osztályát Jombart Lajos százados állította fel és ő vonult is ki vele, mint első parancsnoka a harctérre, de az erős fáradalmak hamar kikezdték gyenge szervezetét, állandó lázzal és betegséggel küzdött.
Már 1914 október 9-én kórházba kell mennie. 1915 tavaszán újra a harctéren van augusztus 4-ig, amikor végleg búcsút is vett századától. Ez idő alatt hősi magatartásáért kétszer lett kitüntetve.”
A többször előléptetett, dicsértében és kitüntetésben részesült Jombart Lajost 1919. január 1-ével őrnagyként nyugállományba helyezték.
Felesége Kintzig Margit, kit Rétén Mókinak becéztek Partiumból, Aradról származott, szintén nagy múltú arisztokrata család leszármazottja.
A korabeli lapoknak több különleges családi viszály szolgáltatta a bulvárcikkekhez valót Kintzigék háza tájáról, azonban az egyik legismertebbhez Jombart Lajosnak is köze volt, ki sógora, Kintzig Dénes gyámja lett:
Az aradi árvaszéknek sok dolgot ad özvegy Kintzig Ferencné és tizenhét esztendős Dénes fiának viszálykodása. A többszörös milliomos asszony, akinek Aradmegyében és a nógrádmegyei Jánosiban, ahol most lakik, nagybirtoka van, nagyon szigorú elvek szerint nevelte fiát, aki ezt nem tudta elviselni s ezért évek óta szabadulni igyekezett hazulról. Tavaly el is menekült Aradra nőtestvéréhez, Jombart Lajos huszárfőhadnagy feleségéhez. Az aradi árvaszék elvette a fiút Kintzignétől és gyámjául kirendelte a fiú sógorát, Jombart Lajos huszárfőhadnagyot.
A múlt év szeptember végén elhelyezték a fiút Budapesten a Röser-féle nevelőintézetben. Eközben az anya minden követ megmozgatott, hogy visszakapja a fiát, de hiába, sőt ítélőtáblás határozattal elrendelték az anya és a fia vagyonára a zárlatot is, hogy a kiskorú Dénes öröksége egészben maradjon. Az özvegye erre panaszával a belügyminiszterhez fordult, aki nemrég akként döntött,hogy a fiút vissza kell adni az anyjának. Kintzigné el is jött Budapestre, hogy átvegye a fiát, de a Röser-intézetben azzal a meglepő kijelentéssel fogadták, hogy diák fia eltűnt, megszökött. Erre az özvegy a főkapitányságra sietett és ismeretlen tettes ellen feljelentést tett a gyermekszöktetésért. A főkapitányság megindította a vizsgálatot, de kutatása mindeddig eredménytelen volt. Az aradi rendőrség kihallgatta Jombart főhadnagyot és feleségét, akik azonban kijelentették, hogy mit sem tudnak a fiú hollétéről.
A Röser-intézet igazgatója ezeket mondotta a fiú eltűnéséről: — Kintzig Dénes nagyon jó viseletű fiú volt, aki azonban mindig félt az anyjától. Nem akart visszamenni hozzá, különösen azért, mert vegetáriánus koszton tartotta. Még az utcára sem mert kimenni, mert félt, hogy anyja elhurcoltatja. Szökése előtt telefonon fölhívta aradi nőtestvérét, akivel angolul beszélt. Hogy mit beszéltek, nem tudjuk, de állítólag tudatták vele, hogy a belügyminiszter visszaítélte az anyjának. Úgy látszik, ez a határozat késztette a menekülésre. Aznap délután levelet írt s kikéredzkedett az épületből, hogy föladhassa levelét, mert olyan gyanakvói természetű volt, hogy sohasem bízta másra írásait. Nem is jött többé vissza.
— És azóta semmi hír sem hallatszott róla? — Szökése után néhány nappal levelet írt nekem, amelyet Budapesten adott föl. Ebben megköszönte jó bánásmódomat s tudatta, hogy kénytelen volt eltávozni, nehogy anyja kezébe kerüljön. — Mégis, hol lehet most a fiú? — Én azt hiszem, hogy nagy korusításáig egy külföldi nevelőintézetben rejtegetik. A budapesti főkapitányság detektívjei még eddig a legkisebb nyomra sem akadtak. Kintzigné magándetektíveket is fogadott fia fölkutatására, de ők sem értek el eredményt.
Kintzig Dénest valóban külföldre szöktették mert a fiú kijelentette, hogy öngyilkos lesz, ha kényszerítik, hogy anyjához visszamenjen. Egy évig bujkált, majd 1912-ben megjelent Jombarték aradmegyei birtokán, amiről tudomást szerzett édesanyja is, aki azonnal értesítette a belügyminisztériumot.
Jombart Lajost azzal vádolta, hogy háremet engedélyezett 16 éves Dénes fiának, aki életvitelének köszönhetően életveszélyben van. A belügyminisztérium az árvaszéket kérte fel az ügy további kivizsgálására.
Dénes végül a világháborúban szerzett sebesülés következtében hunyt el 1916. október 14-én. A császári és királyi 3. számú Hadik huszárezred zászlósát Aradon temették el a családi sírboltban.
A 30-as évek végén az erdélyi sajtónak további bulvárszintű alapanyagul szolgált az aradi Magyar Népközösség belső viszálya is, melynek egyik főszereplője volt Jombart Lajos, mint a Népközösség aradi tagozatának megválasztott elnöke.
A tisztikar-választó gyűlésen kis különbséggel (203:196 arányban) győzött Jombart Lajos ellenzéki listája, melyet a másik fél azonnal obstrukcióval és destrukcióval igyekezett semmissé nyilvánítani és ideiglenes elnökséget hozott létre, melyet a központi vezetőség is támogatott. A megválasztott Jombart-féle elnökség végül kénytelen volt elfogadni a központi döntést.
A második világháború alatt a keleti fronton kialakult fokozottan kedvezőtlen helyzetre való tekintettel a család igyekezett biztonságosabb helyre húzódni.
Ekkor kényszerültek a rétei rokonokhoz, kik a Dóka majorban biztosítottak Jombarték számára menedéket, majd később Prikkel Eszter udvarában kaptak lakást. Ebben az udvarba hunyt el Jombart Lajos, innen kísérték utolsó útjára a rétei katolikus temetőbe.
Jombart Lajos felesége, aki az elbeszélések alapján erős hitébe kapaszkodva beletörődött vagyonának és társadalmi szerepének elvesztésébe, hogy a kőröstarjáni Jombart kastélyból egy számára idegen község egyik kis lakásába kényszerült. Végül a magyarbéli idősek otthonában hunyt el 1969. április 9-én, viszont Rétén helyezték örök nyugalomra férje mellett, így mindketten a Dóka sírok közvetlen közelében nyugszanak a rétei katolikus temetőben.
Jombart Lajosnak és Kintzig Margitnak nem született gyermeke, megmaradt családi hagyatékuk sorsa falusi szóbeszédek alapján „ismeretlen” helyre került.
Nővérei Etel és Alice a Dóka családdal egyetemben a Benes dekrétumok alapján kitelepítésre voltak ítélve községünkből. Mindkét nővér 1958-ban hunyt el, Jombart Adél Budapesten nyugszik, Alice férjével Dóka Sándorral Rétén.
(Laki László – Terra Rethe)
(Külön köszönet Czéllai Anna kutatási segítségéért)
A neves rétei tisztviselők listája
Források:
https://wikipedia.org/
https://dspace.oszk.hu/
https://familysearch.org/
Bécsi Katonai Levéltár tiszti adatbázisa
Pozsonyi Állami Levéltár – A rétei Dóka család archívuma
Özv. Macsicza Sándorné Neszméry Ilonka visszaemlékezései
Özv. Szloboda Elemérné Macsicza Anna visszaemlékezései
Nefelejts – 11. évf. 6. szám – 1869. február 7.
Pap János: A piaristák Szegeden (1720-1886) – A szabadságharc és a német világ
A Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium értesítői 1888-1895
Budapesti Közlöny – 33. évf. 189. szám – 1899. augusztus 18.
Pesti Hírlap – 28. évf. 25. szám – 1906. január 26.
Szegedi Napló – 34. évf. 291. szám – 1911. december 7.
Budapesti Hírlap – 31. évf. 292. szám – 1911. december 9.
Pesti Napló – 63. évf. 190. szám – 1912. augusztus 13.
Az Újság – 10 évf. 289. szám – 1912. december 6.
K. Nagy Sándor: Bihar-ország II. Útirajzok (1885)
Nemestóthi Szabó Béla – Ollé Vilmos: A cs. és kir. 12. huszárezred a világháborúban (1926) 1-5. rész
Rendeleti Közlöny a Magyar Királyi Honvédség számára – 45. évf. 182. szám – 1918. december 14.
Brassói Lapok – 45. évf. 228. szám – 1939. október 4.
Ellenzék – 60. évf. 266. szám – 1939. november 17.
Keleti Újság – 22. évf. 287. szám – 1939. december 13.
Délvilág – 52. évf. 271. szám – 1995. november 18.