Cséplő Ferenc – Életút interjú

Sokgyermekes magyar református vasutas családból származom; a kilencedik voltam tizenegy közül. Igaz, hogy előttem két kisebb meghalt, úgyhogy ezt a két kicsit nem is szoktuk emlegetni, csak a kilencet, ami megmaradt és felnőtt. Jolán nővérem volt a legidősebb. Utána született István bátyám, következett Zsófia, Etus, Sándor. Lenke nővérem három évvel volt idősebb nálam, és fiatalon meghalt. Én születtem 1920-ban (1920. október 4. – szerk. megj. Terra Rethe), utánam jött László öcsém, és Géza. Ő az egyedüli még élő tag a családban.

Szülők, nagyszülők
Édesanyámat Harcsa Ágnesnek hívták. Ő Csehiből származik, ott élt eredetileg az anyai nagyapám és a nagyanyám. A nagyapámat nem ismertem, mert hamar meghalt, de édesanyám engem egyszer elvitt nagyanyámékhoz, Alsópélre – ez egész közel van Lévához –, úgyhogy őt még megismertem. Nagyanyám már csak ült a fa alatt a lócán, és valamit varrt, mert öregkorára újra visszakapta a látását. Harcsa Sándorné Czíria Zsófiának hívták.

Édesanyám szülei gazdálkodók voltak Csehiben. Harcsa nagyapának volt két fia – Lajos és Mihály – és három lánya: Ágnes, az édesanyám, Juliska, Mária és Vilma. Pozbán élt a nővére édesanyámnak, Mari néni – Pásztor Jónásné Harcsa Mária. Juliska, Vilma és Lajos az 1910-es években kimentek Amerikába dolgozni. Mikor 1914-ben kitört a háború, a férfiaknak haza kellett jönni, a leányok viszont ott maradtak, így hát anyai ágon rokonaink vannak Észak-Amerikában. Vilma néni amatőr festő lett, kiállítást is tartott, és közben kereskedett. Egyik fia, Frank a második világháborúban meghalt, mint tengerész katona az amerikai hadseregben, a másik fia tanárember volt, és talán még ma is él. Vilma néni kétszer is meglátogatott bennünket, és elhozta az unokáját is, Gladyst, aki többször is megkeresett minket, hogy állítsuk össze a családfánkat.
Amerikában ugyanis a családfa nagy divat, mindenki keresi az ősöket.

Harcsa Mihály megmaradt Csehiben, ahol gazdálkodott, ott is halt meg. Volt két fia, de a felesége átállt a szektásokhoz, a jehovistákhoz. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot a fiaival, de közben azok is meghaltak, és az egyiknek a felesége szintén jehovista lett. Lajos bácsi Magyarországra, Budakalászra települt. Földeket vett az Amerikában megspórolt pénzéből, gazdálkodott és fuvarozott. Volt két fia – Laci, aki fiatalon, 28 évesen halt meg egy vonatbalesetben, és öccse Sándor – és két lánya, Ilona és Mária. Ők mind reformátusok maradtak.
A háború végén, amikor a nyilasok jutottak hatalomra Magyarországon, és ’44 végén szedték össze a leventéket, hogy kiviszik őket Németországba, akkor ez a Sanyi gyerek eljött ide, a pozbai rokonokhoz, és a szőlőkben bujkált a nyilasok elől.
Sándornak lett egy fia, Lajos, és egy lánya, Ágnes. Áginak gyermekbénulásos problémái voltak, rosszul járt, úgyhogy a végén trafikot nyitottak neki Budakalászon, ahol újságokat, játékokat árult. Lajos eleivel sofőr volt, átjárt a kamionnal Szlovákián keresztül Németországba. Később elvégezte a gimnáziumot, tovább képezte magát, és a végén vagy háromszor polgármesterré választották Budakalászon. Született két kislánya, egyikből, Veronikából híres dzsessz-énekesnő lett. Lajos az itteni temetésekre majdnem mindig eljött. Egyszer azt mondta, hogy jobban tartja a kapcsolatot a Cséplő rokonsággal, mint a Harcsákkal. De nemrég hallottuk, hogy össze akarja állítani a Harcsa családfát.

Apám, Cséplő Ferenc csúzi. Mivel Csúznak nincs vasútállomása, a postáért kocsist kellett küldeni. Apámnak volt szekere, úgyhogy kocsislegény volt a postán. Később Budapestre ment, ahol segédmunkás, kifutó volt. Ott találkoztak az édesanyámmal, aki akkor fiatal lány volt, és egy üzletesnek volt a mindenese. 1885-ben született az édesanyám, tehát 1905-ben, amikor összeházasodtak, húszéves volt. Édesapám hét évvel volt idősebb, ő ’78-ban született. Mikor összeházasodtak, édesapám már a Magyar Állami Vasútnál dolgozott.

Gyermekkor
Édesapámat, mint vasutast, sokszor helyezték át más helyre, úgyhogy az első hat testvérem különböző helyeken született. Mihályka meghalt egyévesen, az akkori spanyolnátha idejében, úgyhogy a végén négyen maradtunk meg az ötből, akik Rétén születtek: Lenke, én, Laci és Géza.

Sajnos ezek a csontgyulladások végigkísérték az életemet. Nem járhattam a többi fiúval olyankor játszani. A haszna viszont az volt, hogy mivel nem mehettem játszani, otthon kellett maradnom, és én szerettem olvasni. Rengeteget olvastam, és az idősebb nővéreim, akik már akkor dolgoztak Pozsonyban – a legidősebb Jolán, a második Zsófia, harmadik Etus – tudták, hogy szeretek olvasni, így karácsonyra mindig kaptam mesekönyveket vagy ifjúsági könyveket. Úgyhogy lassan aztán megismertem a magyar klasszikusokat, Jókait, Mikszáthot, de megismertem a világirodalomból is Az utolsó mohikánt, Gullivert, Twist Olivért… És ezeket gyűjtöttem, saját kis könyvtáram lett pár év alatt.

Réte
Nagy politizálás nem volt otthon, a szülőkkel való politizálás inkább abban nyilvánult meg, hogy milyen könyveket olvastunk a családban. Minden este olvasott valaki: az idősebb nővérem, Lenke, és később, mikor már harmadikos-negyedikes voltam, én is. Az elején ők hozták a könyveket a községi könyvtárból: Jókait, Mikszáthot, úgyhogy abból mi megtudtuk, mi a magyar, és ki a magyar, hogy mi olyan magyarok vagyunk, amilyenek ott szerepelnek a magyar regényekben, úgyhogy magyaroknak éreztük magunkat. Az pedig, hogy Csehszlovákiában vagyunk, tudtuk, hogy csak kényszer.
Rétén talán két vagy három szlovák család volt, de azok is magyarul beszéltek. Az egyik a község csordása volt, Slánka, és volt egy vasutas, Sládek, de annak a felesége is magyar volt, a család nyelve is a magyar volt, úgyhogy Réte tiszta magyar falu volt. A nevek szerint persze voltak más nemzetiségek is: valamikor Horvátországból menekültek föl Rétére például az Urbanovicsok, de Slobodák is voltak, a cseh protestánsokból, akik valamikor Rétére jártak. Régen ugyanis úgynevezett türelmi rendeletek voltak érvényben, melyek szerint minden megyében egy vallásból csak egy templomban lehetett protestáns istentiszteletet tartani. Réte is ilyen artikuláris hely lett a Pozsony megyei reformátusok részére – a szomszéd falu, Pusztafödémes pedig az evangélikusok részére –, úgyhogy a cseh testvérek még Morvaországról is Rétére jártak istentiszteletre, gyalog, két napig.
A kilencvenes években aztán fölújították a kapcsolatot, és ma is látogatják Rétét autóbusszal, a réteiek pedig a másik évben mennek oda. Én is voltam. Erről van egy kézzel írott történelmi bizonyíték is, amiről a Réte – Bástya és menedék című könyvemben is írtam. Abban a könyvben, amit háromszáz évvel ezelőtt vezettek, nyoma van annak, hogy ide jártak Morvaországból. Rögtön az elején van egy bejegyzés az 1703-as évből, hogy „Az idén a cseh testvéreink nem jöttek el, mert meghallották, valószínű, hogy üldözni fogják őket, és idén a látogatásuk elmarad.”

Magyar iskolából szlovákba
Mikor elérkeztem a hatodik évemhez, szeptemberben beírattak Rétén a magyar református iskolába. Mivel édesapám vasutas volt, többször áthelyezték. Most is az lett, hogy mikor a második elemibe kezdtem járni, áthelyezték őt Galántára, és mivel Galántától elég messze voltunk, áttelepült a család Taksonyra, Galántától két kilométerre, ott béreltek lakást. Akkor kezdődött az iskolai kálváriám, mert ott református iskola nem volt, magyar iskola egyedül egy evangélikus iskola volt. Oda kerültem be, mint másodikos elemista. De a második elemista korom se tartott az evangélikus iskolában sokáig, mert mikor elvégeztem a harmadikot, akkor a szlovák negyedik osztályba írattak Taksonyon. Azért kerültem én a szlovák iskolába, mert az édesapámnak a vasúton a főnöke azt mondta:
„Cséplő, magának állítólag kilenc gyereke van, és azok közül egy se jár szlovák iskolába. Ha azt akarja, hogy nálam megérje a nyugdíjkort, akkor valamit gyorsan intézkedjen.”
Így engem betettek a szlovák iskolába. A nővéremet, Lenkét pedig a Galántától nem messze lévő Szeredre íratták be az első polgáriba, úgyhogy ketten indultunk szlovák iskolába a családból. Amikor én a szlovák iskolába kerültem, nagyon minimálisan tudtam szlovákul. Nem tudom, miért, de nekem ez a szlovák nyelv ellenszenves volt. Az első negyedévben például a bizonyítványra a tanító ráírta, hogy „pre neznalosť jazyka neklasifikovaný” – a nyelv nem tudása miatt nem osztályozható. Legjobban az jellemzi, milyen iskola volt, hogy a szünetekben a felvigyázó szlovák fiútól csak folyton azt hallottam, hogy „Cicho budz!” [Csendben légy! – tájszólásban]. Úgyhogy nem is tudom, milyen vidékről voltak ezek a kolonista gyerekek, de olyan cifrán mondta, hogy ez megmaradt bennem a mai napig.

Kijártam a negyediket, és már megint költöztünk. A szüleim megvettek Rétén, ahol születtünk, egy kis házat közel a vasútállomáshoz, hogy onnan könnyen lehessen bejárni Galántára, és Taksonyról megint visszaköltöztünk Rétére. Úgy érzem, az volt a fő ok, hogy Taksonyon nem volt református templom. Ha templomba akart menni az apám, akkor Galántáról kellett menni Selyére, és Selyéről megint mellékvonattal Deákiba. Tény az, hogy visszakerültünk Rétére. Nem ugyanarra a részre, mert azelőtt a temetőhöz közel, a falu végén laktunk, most meg az ellenkező oldalán, közel a vasútállomáshoz. Evvel viszont az volt a szerencse, hogy a ház körül üres terület volt gödrökkel, bokrokkal, fákkal, és a falu tulajdonképpen csak olyan kétszáz méterrel tőlünk kezdődött, úgyhogy nekünk annyi helyünk volt a játékra, hogy a falu széléről is a fiúk odajártak, nekik is az volt a legjobb játszótér.

Mivel a negyedik osztályt szlovákul végeztem, amikor visszakerültünk Rétére, szintén a szlovák iskolába írattak, amit 1928-ban alakítottak ki Rétén. Sok helyen a Slovenská Liga [Szlovák Liga] a magyar falvakban szlovák iskolákat létesített, oda bekényszerítették az állami alkalmazottak – a vasutasok meg más beosztottak – gyerekeit, úgyhogy a szlovák iskolába nem csak én, mint vasutas gyerek kerültem be, hanem több vasutas családból is a gyerekek bejártak. Meg cigánygyerekek. Azokat meg azzal bódították oda szegényeket, hogy minden éven valami ruhaneműt osztottak. Egy fél évig jártam a rétei szlovák iskolába. Alig kezdtem belejönni az ottani életbe, megint probléma lett a lábammal, és az orvosok beutaltak a Magas-Tátrába, a szanatóriumba.

Mintha nem volna közöttünk anyanyelvi különbség
1931. január 8-ára behívtak a szanatóriumba, a Tátrába, ahol különböző szünetek, betegségek meg karantén miatt még egy hónapig, másfélig nem jártam iskolába. Létesítettek ott ugyanis a szanatóriumbeli gyerekek részére egy alapiskolát. A Magas-Tátrába elejével három hónapra utaltak be, de aztán az édesapám kérvényezte, hogy hosszabbítsák meg, mert még mindig nem voltam rendben a lábammal, így a végén nyolc hónapig voltam a Tátrában.

A társaság összetétele a szanatóriumban olyan volt, hogy volt ott a republikának minden nemzetségéből valaki. Én magyar voltam, az egyik szobatárs, Vaszil ruszin volt, később jött egy ostravai német, Menzel Rudi, Prágából, volt a kalapos üzletesnek a fia, Karcsi, később egy asi cseh is odakerült, Nagyszombatból volt egy szlovák fiú, Dunaszerdahelyről akadt egy, aki tudott magyarul – egy vaskereskedőnek a fia –, úgyhogy volt ott mindenféle, de a nyelv, az a cseh volt.
Volt egy cifra esetem, amikor azt mondta a szlovák nagyszombati fiú nekem, hogy „Dones mi židli” [hozz ide egy széket – cseh]. Én úgy tudtam, hogy a szerdahelyi fiú, az zsidó gyerek, hát odamentem hozzá, hogy gyere, hívnak. Mikor ezt meglátta az a szlovák gyerek, hatalmasat nevetett, mert a židle csehül széket jelent. Szlovákul tudtam volna, mert az stolička-t már ismertem, de a židle-t soha életemben nem hallottam. Szóval így, fokozatosan a nyolc hónap alatt elég jól belejöttem a nyelvbe.

Amikor a szüleim készítették a csomagomat a Tátrába, egy kis Bibliát is betettek. Hangoztatták, hogy minden este olvassak belőle és imádkozzak, és kérjem a Jóistent, hogy gyógyítson meg engem. Ezt én be is tartottam, minden este olvastam, néha többet, néha kevesebbet, attól függően, mennyire voltam álmos.
A távollétem az első időkben persze probléma volt, volt egy kis sírás is, de kiskorom óta szerettem nagy társaságban lenni, ha játszhattam a gyerekekkel. Voltak társasjátékok, úgyhogy hamar megszoktam, és nem is bántam, mikor megtudtam, hogy meghosszabbították a három hónapot, mert addigra már barátokká váltak a szobatársak. Na, de mindenféle probléma volt ott is. Elejével voltak, akik beugrattak engem mint újoncot, volt egy kis birkózás is.

Nappal kijártunk egy szárnyékba a szabad levegőre. Különböző villákban voltak a különböző betegségű gyerekek. A mi villánk egyemeletes, régi, fürdői stílusú faházas villa volt. Mi voltunk a „csontosok” – lábtöréses, lábfájós, gerincproblémás gyerekek.
Fölöttünk volt egy másik villa, ott voltak a „tüdősök” – az volt a Kollár villa –, és volt még egy harmadik, a Šafárik villa, ahol a belgyógyászati problémákkal kezelt gyerekek voltak.
Nekünk, csontosoknak meg a tüdősöknek egy fekvőhely volt kialakítva: egy hosszú szárnyék, egy faépítmény, aminek az eleje nyitott volt, hogy szabad levegő legyen. A tüdősök télen is ott aludtak kint, abban a szárnyékban, hogy minél több levegőt szívjanak. Mi, a csontosok csak nappal mentünk oda, ebéd előtt két órát, úgynevezett fekvőkúrára.
Kalandos élet volt a Magas-Tátrában. Nyáron, mikor befejeződött az iskola, akkor voltak a kirándulások, főleg be az erdőkbe, össze-vissza, úgyhogy én nagyon jól éreztem ott magamat.
A rétei, mátyusföldi télhez képest az a tél egészen más volt. Hóval beborítva minden, az egész világ fehér volt. Mikor kisütött a nap fönt, azt hittem, hogy az felhő, és közben a hegycsúcsok voltak magasan a felhők fölött – a neveiket később szánkázás közben megtanultam. Ott volt a Lomnici-csúcs, a Gerlachfalvi-csúcs meg a többi hegyes csúcs. Az a világ egész más volt a mi síkvidéki világunkhoz képest.
A nyolc hónapi tátrai szanatóriumban töltött idő komoly tanulságot adott nekem a további életre, ugyanis a különböző nemzetiségű gyerekek össze tudtak úgy barátkozni, mintha nem volna közöttük semmilyen anyanyelvi különbség. Ez a tanulság a további életemben is megőrződött, mikor a különböző munkahelyeimen, többségében szlovák kollégák között dolgoztam. Ennek ellenére meg tudtam őrizni nemzetiségemet, vallásomat, de ugyanakkor barátokká tudtunk válni más nemzetiségűekkel is.

14-15 évesek voltunk, amikor egy barátommal megalakítottuk a Rétei Sport Klub ifjúsági futballcsapatot, ami Réte felső részének a gyerekeiből állt. Az alvégen pedig, amikor meghallották, hogy a felvég alakított futballcsapatot, ők is alakítottak egyet, a Rétei Torna Klubot. Ők az úgynevezett Cigánygödörben futballoztak, mi pedig a Bikaréten. Két fűzfa volt a kapu, a másik oldalon pedig, mivel nem voltak fák, ruhákból volt a kapufa. Volt meccsünk egy szenci gyerekcsapattal, a Téglagyári Sport Klubbal. Sárfőnek is volt gyerekcsapata, azokkal is játszottunk.

Félárva lettem
Az ötödik elemit végeztem ott a Tátrában. Mikor hazajöttem, kaptam bizonyítványt, tehát nem vesztettem évet, és még valamivel jobb is volt, mint a rétei félévi bizonyítvány. Habár sokat nem tanultunk, mert harminc gyerek volt egyszerre a tanító néninek. A bizonyítványom alapján beírattak a szenci szlovák polgáriba első évre. No, de az se tartott soká, mert amikor a harmadikba kezdtem járni, gyulladással behoztak Pozsonyba az ortopéd klinikára, és ott voltam egészen januárig. Akkor volt az első amputációm: a legtöbb baj mindig a hüvelykujjammal kezdődött, és amputálták a hüvelykujjamat.
De kezdődött a további nyomorúságom, mert amikor hazaengedtek, ugyan begyógyult a lábam, de kezdett betegeskedni az édesapám. Abban az évben volt a konfirmációm, mert már a tizennegyedik évemben voltam. Arra is jártam előkészítésre; a rétei református tanítónő járt ki hozzánk tanítani a hittant. Kitavaszodott lassan, és április elején már olyan melegek voltak, hogy amíg vártuk a vonatot Rétére a szenci állomáson, addig lementünk, ott voltak a báger tavak. Megfürödtem, s ennek az lett a vége, hogy újra gyulladásba jött a lábam. A konfirmációra úgy mentem, már lázasan.

Lekonfirmáltam, de rá pár napra vissza kellett mennem a kórházba, ott fogtak május végétől egészen júniusig. Mivel négy hónapig nem jártam iskolába, nem kaptam bizonyítványt. Ráírták, hogy osztályozhatatlan a túl sok hiányzás miatt, úgyhogy nekem a harmadik polgárit kétszer kellett járnom. Nyáron édesapámat rák miatt megoperálták, és ez úgy elromlott neki, hogy július közepén meghalt. Előtte én az eddigi hittantanítások alapján elővettem a Bibliát, és Jób könyvéből olvastam föl édesapámnak. Mert őt már akkor nem érdekelte a világon semmi, enni is már csak úgy tudott, hogy kanállal adták a szájába. Július közepén pedig meghalt, úgyhogy félárva lettem.

Mikor édesapám meghalt, odahaza már csak négyen voltunk. Idősebb nővéreim, Jolán, Zsófi és Etus már Pozsonyban dolgoztak: egyik szakácsnő volt, másik szobalány, a harmadik pedig nevelőnő volt egy gyerek mellett. A legidősebb bátyám, István addigra már megnősült, és külön lakott a faluban, úgyhogy odahaza négyen voltunk, de mi négyen még iskolába jártunk ’34-ben. Nehezen ment, mert anyám kis özvegyi nyugdíjat kapott. Nagyon meg kellett neki gondolni, hogy tud minket ellátni élelemmel és még iskolába járatni. Az volt a szerencséje, hogy valamikor fiatal lány korában Budapesten volt egy üzletesnél mindenes, és megtanult főzni különböző dolgokat, úgyhogy minket rendben tudott tartani.
Még amikor édesapám sztrájkolt – 1918-ban és 1919-ben – amikor Csehszlovákia elfoglalta azt a részt, és ő a Kun Béla kormány parancsára nem vette fel a cseheknél a vasúti szolgálatot –, és kereset nélkül maradtunk, akkor is édesanyánk volt az, aki járta a majorokat, fölvásárolt élelmiszereket, amivel bement Pozsonyba, és ott kicserélte ruhákra, varróeszközökre…

Cserkészet
A cserkészetbe 16-17 éves koromban kapcsolódtam be a két évvel fiatalabb László öcsémmel együtt, és egészen a háború végéig tagja voltam. Akkoriban leginkább iskolák szervezték a cserkészcsapatokat, a miénk viszont falusi cserkészcsapat volt, amiből kevés volt. A cserkészcsapatunk történetét később a budapesti Magyar Cserkész főszerkesztőjének is megírtam, ő pedig visszaírta, hogy ez egy jó példa, ami bizonyítja, hogy nem csak városi cserkészek vannak a világon, hanem a falvakban is meg lehet azt szervezni.

A mi falunkban egy tanítóképzős, Adamec János szervezte meg a csapatot; voltak benne diákok, ipari tanulók, fiatal munkások, úgyhogy az egy érdekes kevert csapat volt. Puskás Laci barátom volt a csapat trombitása. Ugyanazt a cserkészéletet éltük, mint a városiak: voltak őrsórák, ahol összejöttünk, tanulmányoztuk a cserkész törvényeket, szokásokat, nyomolvasást, és a faluvégére jártunk tábortüzet rakni. Egyszer egész Jókára mentünk el táborozni. A csapat gyalog ment, én és egy másik fiú pedig biciklivel előre mentünk, fölvertük a sátrat, és lefoglaltuk a helyet az úgynevezett jókai szigeten.
Mikor ’89-ben, a bársonyos forradalom után Szlovákiában újra megalakult a magyar cserkészet, engem beválasztottak a vezetőségbe, mint gazdasági ellenőrt. Amikor ugyanis Komáromban dolgoztam, szintén volt ott egy volt cserkész, Massányi Lajos, a kereskedelmi részleg vezetője. Őt hamarabb megtalálták, mint régi komáromi cserkészt, és később ő ajánlott be engem. Meg is lepődtem, mikor egyszer csak kaptam egy levelet a Csehszlovák Magyar Cserkészszövetségtől, hogy beválasztottak a vezetőségbe.

Ifjúkor
Kereskedelmi akadémia
Ősszel az iskolában újra harmadikba kerültem. Ott egy szigorú tanító volt szlovákból, Malár. Mikor az első tesztet írtuk, a nyelvtanom olyan gyatrára sikeredett, hogy azt mondta: „Barátom, úgy látszik, sok babért nem aratsz te énnálam”. Engem az úgy megsértett, hogy nekifogtam, és úgy megtanultam a szlovák nyelvtant, hogy az év végére csak két diáknak volt egyese szlovákból, nekem meg egy szlováknak. A polgári három évből ált, és a negyedik polgárit úgy hívták, hogy kurzus. Ott gyakorlatibb dolgokat tanítottak, kézimunkát, gépírást, úgyhogy aki kijárta ezt a negyediket, azt már fölvették irodistának, kishivatalnoknak, mert tudott gépen írni. Elvégeztem a kurzust, és mentem fölvételizni.

A szlovák polgáriból lehetett fölvételizni szlovák tanítóképzőbe meg szlovák kereskedelmi akadémiára. Mivel szerettem olvasni, jelentkeztem mind a kettőre. Előbb volt a szlovák tanítóképző felvétel, hát ott persze a magyar nevemmel sokra nem mentem. Sok volt a jelentkező. Mikor énekelni kellett, énekeltem valami szlovák éneket, úgyhogy nagy nehezen megcsináltam a vizsgát, de nem vettek föl. Később volt egy héttel vagy kettővel a felvételi vizsga a kereskedelmi akadémián. Első menetben oda se vettek föl. Akkor elmentem a polgári iskola igazgatójához, hogy írjon nekem valami ajánlást, hogy mégiscsak vegyenek föl, mert szegény családból vagyok. Erre fölvettek, mert több ilyen kérvény is volt, és egy osztály helyett hármat nyitottak. Ősztől járhattam a kereskedelmi akadémiára.

1937 őszén iratkoztam be a kereskedelmi akadémiára Pozsonyba, de az első évfolyam után, ’38 nyarára kezdődtek a politikai viharok. Csehországban a Szudéták forrongtak, tavasszal Bécset elfoglalta Hitler, a német hadsereg megszállta Ausztriát. Szeptemberben igaz, elkezdtem járni a második kereskedelmibe, de megtörtént a müncheni csúcsértekezlet Hitlerrel és az angol Chamberlainnel, és megegyeztek, hogy a Szudéta-vidéket megszállják a németek. Októberben már folytak a tárgyalások a Felvidék részéről Magyarországnak visszaadandó magyar területről.
Ez aztán úgy végződött, hogy nem tudtak megegyezni – mert a magyar külügyminiszter többet akart, a szlovák viszont kevesebbet –, és a végén a német meg olasz külügyminiszter fölülbírálta az egyezkedést, és az úgynevezett bécsi döntésben megállapították a határokat.
A nyelvhatár legészakabbik része volt nyugaton Réte, Szenc, Magyarbél. Cseklészt is elejével odaítélték Magyarországnak, és november negyedikén megindult a magyar hadsereg elfoglalni ezeket a részeket, de egy-két hónappal később a cseklésziek kijárták maguknak a szlovák minisztériumban, hogy visszacsatolják őket Pozsonyhoz, úgyhogy Magyarbél volt az utolsó magyar falu délen, Csallóközben meg Somorja.
Ezzel vége szakadt a szlovák kereskedelmi akadémiai tanulmányomnak, mert én ugyan azt képzeltem, hogy majd be fogok járni, valami külön engedéllyel vagy megegyezés alapján, de ez nem úgy ment. A végén kiderült, hogy nekünk, akik Pozsonyban jártunk iskolákba, a középiskolások részére Szencen nyitottak magyar gimnáziumot és magyar királyi felső kereskedelmi iskolát.
Szükségem volt valamilyen bizonyítványra Pozsonyból, amely igazolná, hogy már a második évfolyamba kezdtem járni. Galántán volt egy magyar katonai hivatal, amely erre a célra adott ki úgynevezett szabad úti parancsot, amivel át lehetett menni Pozsonyba. Ilyen papirossal mentem aztán el Pozsonyba, az iskolába, ahol megkaptam az igazolást arról, hogy megkezdtem a második évfolyamot. Ezzel pedig beiratkoztam a Szencen kialakított Magyar Királyi Felsőkereskedelmi Iskolába.
Elejével problémáim voltak a helyesírással, de az első három elemibe magyar iskolába jártam, és rengeteget olvastam, úgyhogy az értelmezéssel meg a fogalmazással nem voltak különösebb gondjaim.

Az első írásom még negyedik polgáriban jelent meg, mert az iskolának volt egy lapja. Egy május elsejei esetet írtam meg, amikor édesapám elvitt Pozsonyba megnézni a fölvonulást. A munkástömegek díszített biciklikkel és zászlókkal vonultak föl, azt ordibálva, hogy „Munkát, kenyeret, fasisztának kötelet!” Majdnem bajom lett belőle, mert a szlovák esperes megvádolt az igazgatónál, hogy ez kommunista propaganda. De szerencsém volt, mert az iskolaigazgató szociális érzésű ember volt, úgyhogy elintézte. A második írásom pedig a felső kereskedelmi időben jelent meg, ahol szintén kiadtak valami újságot, és oda írtam egy vagy két kis karcolatot.

De ez alatt az idő alatt is többször volt problémám a lábammal. Ez kísért tovább, mert azzal, hogy levágták a hüvelykujjamat, még nem szűntek meg a további csontokban a gyulladások. Így kerültem például Budapestre, a MÁV kórházba. Az egy elit kórház volt, mert a Horthy-éra alatt ugyan nem nagyon szerették a szocialistákat, de létezett a Szociáldemokrata Párt, és a MÁV alkalmazottainak volt szakszervezeti társasága, aminek szava volt. Úgyhogy a vasút nagyon törődött az alkalmazottaival: Külön kórháza volt Budapesten a Podmaniczky utcában, közel a Nyugati pályaudvarhoz. Ott a nővéreket madámnak szólították, az ebédet a fekvőbetegeknek kis kocsikban hordták elegánsan, és a szobák maximum kétágyasak voltak. Érdekes eset volt, hogy velem egy szobába került egy nyugdíjas vasúti főfelügyelő, egy vasúti tiszt. Mikor meghallotta a nevemet, azt kérdezte, hogy mikor magyarosítottam. Mondom, nem magyarosítottam, apámtól örököltem. Hát az nem létezik, mondja, hisz Szlovákiából, Cseszkóból jöttem. Kiderült, hogy neki volt magyarosítva a neve, mert azelőtt német neve volt. Szóval intelligens ember létére nem tudta, hogy Felvidéken magyarok vannak – született magyarok!

Nem vettek fel, mégis tanítottam
Mikor a negyedik polgáriba jártam, a faluban élt egy zsidó üzletes, ahol mi állandó vásárlók voltunk, és mint vasutas család, hitelt is kaptunk. Egész hónapban könyvre vásároltunk, ahová beírták, amit megvettünk, és mikor jött a fizetés a vasúttól, akkor abból fizettük ki a havi fogyasztást. Ennek az üzletesnek volt egy fia, aki nem nagyon járt iskolába, lógós volt. Fel akarták őt készíteni, hogy felvegyék a polgáriba, hát engem kértek fel házitanítónak. Megegyeztünk nem tudom, hány koronában, hogy kapom a díjat a tanításért, de hát azt nem készpénzben kaptam, hanem leírták a könyvből. Ez volt az első tanításom, a második meg, mikor harmadikos felső kereskedelmista voltam. Kerestek házi tanítót Nagysurányból, és engem ajánlott az osztályfőnököm, úgyhogy harmadik és negyedik között én elmentem Surányba egy családhoz, ahol egy velem egykorú fiú akart vizsgázni a kétéves kereskedelmi tanfolyam anyagából. Azt kellett nekem előkészíteni, mint komoly akadémista. Egy-két órát foglalkoztam a fiúval naponta, ezért egy kis pénzt is kaptam, de szép nagy kertjük volt gyümölcsössel, úgyhogy jó nyaralás is volt. És hiába nem vettek fel annak idején a tanítóképzőbe, tanítottam.

A negyedik év tragikus volt a családban, mert a nővérem, Lenke – tüdőgyulladást kapott. Budapesten volt első alkalmazásban. A tüdőgyulladás után megállapították nála a tbc-t, és bekerült a budapesti tüdőszanatóriumba – mint vasutas gyerek – de valamikor május elején az én kedves nővérem meghalt. Akkor voltam 21 éves.

Világháború
Az iskolák itt megszakadtak, mert ’41-ben, mire leérettségiztünk, már nagyon feszült volt a helyzet. Lengyelországot megszállta Németország, és ’41-ben kitört az igazi nagy háború, mert Németország megtámadta Oroszországot, és július elején Magyarország is hadba lépett.

Munka után kellett nézni, és engem beajánlott az osztályfőnököm, aki akkor már Érsekújvárban volt, az úgynevezett Futura gabonafölvásárló központnak a kirendeltségén. Én lettem ott az egyik könyvelő és pénztáros egy személyben. Mivel a háborúban szükség volt az ennivalóra, a gabonára, ezért megúsztam a katonaságot. Másrészt a betegségem miatt nem vettek fel a sorozásnál katonának, csak munkaszolgálatosnak. Mikor munkaszolgálatosként be kellett volna vonulnom, valamikor ’41 októberében a komáromi várba – ott gyűjtötték össze a munkaszolgálatosokat –, és mindenki átesett egy újabb orvosi vizsgálaton, nekem szerencsém volt, mert a vizsgáztató orvos rétei ember volt. Annak mikor elmondtam, hogy mi minden baj van a lábammal (leamputált hüvelykujj meg állandó gyulladás), kiírta, hogy nem alkalmas katonai szolgálatra, még a munkaszolgálatra sem. Úgyhogy otthon maradtam.

Legrosszabb akkor volt, mikor jöttek a háborús megszorítások. ’41 elejétől kezdve már jegyrendszer volt Magyarországon, úgyhogy a cukrot, a zsírt, a cipőtalpat… mindent jegyre adtak. Lisztet olyan keveset adtak, hogy mi négyen abból már nehezen tudtunk élni, hát anyánk vette a kevert lisztet, amit marhalisztnek mondanak – vöröses liszt volt, keverve a korpával –, de mivel kevés volt a zsír (az is jegyre volt), összeragadt, és mink, fiúk prüsszögtünk a mamának, hogy azt nem lehet megenni. És sírva fakadt az édesanyánk, és azt mondta, hogy ilyen tésztából csak ilyent lehet főzni, mert tele spájzból könnyű főzni, de üres spájzból sokkal nehezebb kiállítani valamit. Úgyhogy akkor bizony, amíg munkába nem kerültem, probléma volt az étkezéssel, mindennel. Az iskolázás alatt is. A nagyszülők messze voltak, és ruha csak akkor jutott új, ha a nővéreink, akik már dolgoztak, besegítettek. Így került például cserkészruha az öcsémre.

Név a templom padján
Érsekújvárban mindjárt az elején bekapcsolódtam a református egyházba. Valamikor volt ott református egyház, még a törökök alatt, de utána jött az ellenreformáció, és megszűnt a református gyülekezet, csak az első háború után alakult újra. Temploma viszont nem volt. Mikor ’41-ben odakerültem, egy Udvaros nevezetű hentesmesternek a helyiségében tartották az istentiszteleteket. Lelkésze se volt a gyülekezetnek, vasárnaponként Ógyalláról járt be Nagy Sándor tiszteletes. Megalakult egy ifjúsági csoport a Soli Deo Gloria, aminek én is a tagja lettem. Mivel a környező falvakból egyre többen költöztek Érsekújvárba, és kezdett bővülni a gyülekezet, fontos volt, hogy legyen temploma és lelkésze is.

Érdekes, hogy éppen a háború alatt indult meg az országos gyűjtés a templomra. 1943 környékén megépült a templom, és egyúttal egy modern orgonát is kapott; még Budapestről is jártak ide gyakorolni fiatal orgonisták. Szép kis templom volt, jó helyen, egy kis tér közepén a Török Szalasztó utca végén, aránylag közel ahhoz a lakáshoz, ahol laktunk. A templomépítésnél a tagok is jártak segíteni. Az én Sándor sógorom is eljárt, aki víz- és gázszerelő volt. A templom berendezését is a gyülekezeti tagok vállalták, mégpedig úgy, hogy mindenki vett egy padot, úgyhogy nekem is van ott egy padom a nevemmel a mai napig.

A kulturális életbe is bekapcsolódtam. A valamikori SZMKE – Szlovenszkói Magyar Közművelődési Egyesület, átalakult Széchenyi István Magyar Kulturális Egyesületté. A neve változott, de a logó – az SZMKE, megmaradt.
Érsekújvárban is volt helyi szervezete, és annak tagja volt az én volt osztályfőnököm is meg a többi tanár, akik átjöttek Szencről Érsekújvárba tanítani. Ezek a tanárok és a fiatal káplánok alakítottak egy kultúrcsoportot, és a volt tanárom engem is behúzott. Akkor volt divatban az úgynevezett falujárás: kijárni a falvakba, megszervezni a kulturális előadásokat, tanítani, művelni. Egy ilyen falujárásra engem is elvittek, Komjátra. Komját közben szlovák falu lett, pedig valamikor magyar község volt, és reformátusok éltek benne. Még református zsinatot is tartottak – ez volt az
úgynevezett komjáti zsinat, és nyomda is működött. Ezért is volt érdekes számunkra, hogyan is néz ki most a falu. Azt, hogy miért szlovákosodott el, Kniezsa István, nagy szlávista tanár magyarázta el nekünk a budapesti egyetemről.
A török alatt teljesen kipusztult a falu, de mikor a törököket kiűzték Magyarországról, a református férfiak, akik harcoltak a török ellen, és a faluban voltak birtokosok, visszajöttek. Ők viszont szlovák asszonyokat vettek feleségül, akiket előbb szolgának hívtak be dolgozni a földekre, és így, a házasságok által elszlovákosodtak. Mikor Komjátban elmentünk a temetőbe, láttuk a sírköveken a sok magyar nevet: Szerencsés, Pénzes, Juhász, Kanász, és azoknak már szlovákok a leszármazottai.

Az Szemke előadásokat is szervezett, segített a faluban működő amatőr színjátszóknak, néptáncosoknak, tudományos előadásokat szerveztek. Ott kezdtem az újságírást is. Az Érsekújvár és vidékében jelent meg egy toborzó cikkem, amelyben agitáltam, hogy a fiatalok lépjenek be a Szemkébe. Kritikus hangot ütöttem meg, mert úgy éreztem, a fiatalok nem nagyon mozognak. Amikor a cikk után elmentem egy előadásra, a volt osztályfőnököm bemutatott más résztvevőknek és tanároknak, akik azt mondták: „Mi azt hittük, hogy a Cséplő egy álnév, mert úgy csépelte a fiatalokat.” Ezek a falujárások akkor az egész országban zajlottak. Az volt a jelszó, hogy vissza a néphez, mert a parasztság az ősi megtartóerő a nemzetben, és azoknak kell segíteni a kibontakozásban, előrehaladásban. A Szemkén belül megalakult egy tudományos társaság is, a Zsitva-menti Tudós Társaság, amelynek én lettem a könyvtárosa. Ugyanakkor olvastam a budapesti Magyar Ifjúságot, aminek a főszerkesztője Muharay Elemér volt – híres néptáncos. Oda is és a Magyar Útba is írtam néhány cikket.

Etus nővérem a férjével és kisfiával 1940-ben áttelepült Pozsonyból Érsekújvárba, úgyhogy a nővéremnél laktam. Akkor már megvolt az első fiuk, Sanyika, akivel az elején sokat játszottam. Két évre rá megszületett a másik fiú, Tibor, ’44-ben pedig Marika.

Zsidó deportálások
1944. március 19-én Németország megszállta Magyarországot. Szegény öcsém akkor ott volt a komáromi várban, ő volt a szolgálatos és pisztollyal akart nekimenni a tanknak, de szerencsére visszafogták a barátai. Mivel Németország megszállta Magyarországot, megkezdődött a zsidóknak az összehívása a gettókba, városrészekbe, lakásokba.
Nyáron Érsekújvárban is összeszedték a zsidókat. A nővérem családja akkor egy olyan épületet bérelt, ahol volt egy műhely, mert a sógor saját műhelyt nyitott. Volt még egy része annak az épületnek, ahol egy zsidó gabonakereskedőnek volt az irodája. Mivel ott volt még két-három helység, más zsidó családokat is oda telepítettek. Mielőtt elvitték őket, a sógor beszélt az egyik zsidóval, aki a Zsidó Tanácsnak volt a tagja. Azoknak adták ki a hivatalos rendeleteket. Mikor már úgy volt, hogy másnap elviszik őket, akkor a sógor kérdezte tőle, hogy miért nem szöknek meg. Azt mondta az illető tanácstag, hogy azért, mert elsősorban, ha ő megszökne, helyette tíz zsidót ölnének meg bosszúból. Másodsorban akárhová is mennének, mindenütt akadnak vad nyilasok vagy megbolondult csendőrök, úgyhogy nincs hová menniük.

Minket egy fal választott el attól a zsidó családtól, és éjjel hallottuk, hogy volt, aki vádolta magát, hogy minek hajszolta annyira az üzletét, úgy is tönkre megy minden. Volt, hogy a családban egymással összevesztek. A harmadik meg imádkozott, hívta a Jahvét segítségül, hogy az üldözött zsidókat mentse meg. Másnap aztán jöttek értük a csendőrök, és elbúcsúztunk tőlük. Hagytak üzeneteket, ha keresik őket. Két idősebb, emberséges csendőr vitte el őket a gyűjtőbe, akik azt mondták nekik, hogy sok mindent ne vigyenek magukkal, mert vagy elveszik tőlük úgy is, vagy maguktól fogják eldobni, ha gyalog kell majd menetelniük. Vigyék csak a legszükségesebbeket. Azokból az emberekből kevés került vissza.

Érsekújvárnak az alsó részén, az északi részén, ami Nyitra felé van, volt egy téglagyár, és annak a területén gyűjtötték össze a városból meg a környékbeli falvakból a zsidó családokat, és vitték az érsekújvári állomásról vagonokban Oświęcimbe [Auschwitz], a táborokba.
Sajnáltuk őket, nem tartottuk helyesnek. Pláne, mikor az a zsidó tanácstag mondta, hogy hisz tudja, hová mennek, milyen táborokba kerülnek. Ki tudja, hogy mi lesz velük. A sógor azt mondta neki, hogy biztos valami munkára viszik őket, gyárakba. Nem, őket viszik Lengyelországba. Tudták előre.
Bizonyos fokig az ottani magyar nép gondolta, hogy törvényekkel egy kicsit visszaszorítják a zsidókat, mert bizonyos professziókba csak ennyi meg ennyi mehetett, és az egyetemekre korlátozták a felvételiket. De az életükre a magyar kormány addig nem tört, amíg a németek meg nem szállták, és ezt ma a nyugatiak, főleg a liberálisok, a baloldaliak nem akarják elismerni. Ha nem lettek volna a németek, a magyar nép nem vitte volna el a zsidókat, az biztos. Az már más, hogy a csendőri alakulatokat befogták az összehívásba, és hogy itt-ott voltak vademberek, akik túllihegték a szolgálatot, és rosszul bántak velük. De maga az a tény, hogy őket kiszállították, az csak a német megszállás után volt.

A magyar hadsereg és a magyar politika túl jobboldali képviselői és Szálasi együtt akarták ezt. Azok drukkoltak a németeknek, és szót fogadtak. Amikor Horthy Miklós október 15-én a rádióban bemondta, hogy a magyar hadsereg kilép a háborúból, és fegyverszünetet kér az ellenségtől, pár órára rá puccsot végeztek ellene. Szálasiék a német katonasággal átvették a hatalmat, Horthyt leblokkolták, a fiát elfogták és kényszerítették, hogy mondjon le, mert felakasztják Miklós fiát. Utána jött az igazi hadjárat a még megmaradt zsidók ellen. Szerencséje volt a zsidóságnak, hogy nagyon sokan Budapesten bújtak meg. Európában, egy tömbben Budapesten maradt meg a legtöbb zsidó. Ez is tény.
Amikor Szlovákiában a Tiso-államban ’42-ben kezdték összeszedni a zsidókat, még a szlovákiai zsidók is Budapestre menekültek. Réte akkor határfalu volt, és tudom, hogy azon a határon keresztül szöktek zsidók át Magyarországra. Úgyhogy mondom, ez kényszerhelyzet volt, de persze akadtak túlbuzgók meg nyilas-barát, németbarát emberek itt-ott a faluban. Érsekújvárban is voltak.

Érsekújvár bombázása
A zsidók elhurcolása után jött még Magyarországra a csapás, az amerikai-angol légierők állandó bombázása. Érsekújvárban 1944. október 7-én volt az első légitámadás, akkor még főleg a pályaudvart bombázták az amerikaiak. De itt-ott pottyantottak le bombát bent a városban is, például éppen ahol én és a családom lakott, azzal szemben volt a zsinagóga, az is kapott egy találatot. A lakás ablakait, ahol laktunk, kiverte, és a tetőről lecsapott egy pár cserepet. De ezzel még a belváros akkor aránylag megúszta.

Aztán jött az október 14-i bombázás, egy hétre rá, akkor megint az állomás környékét bombázták. A harmadik bombázás pedig 1944. március 14-én volt, amikor aztán a város közepét bombázták. Azt a lakást, ahol mi laktunk, egy légi akna a földig lesöpörte. A család bent volt a pincében, az megmaradt. Én akkor a hivatalomban voltam, két vagy háromszáz méterrel arrébb. És onnan két bombázó hullám között, mikor hallottam valakitől, hogy bombázták azt a részt is, rohantam haza. Mire odaértem a lakáshoz, az már csak egy rakás tégla volt.
Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy nem átütő bomba esett oda, ami átütötte volna a pince boltozatát is, hanem úgynevezett légi akna, amelyik mikor leesett, szétrobbant. De nem maradt semmi a házunkból, és a város is akkor rongálódott meg a legjobban.

Az új református templomba is belecsapott a bomba, a toronynak egy részét találta el, ahol a modern, új orgona volt. Az orgonából nem maradt semmi, azóta sincs orgona az érsekújvári református templomban, csak harmónium segíti az éneket, vagy szintetizátor. De a padom még megvan. A bombázás után aztán egy-két évbe telt, amíg fölújították a templomot.

Magyarországon a bombázások a legtöbb kárt éppen Érsekújvárban okozták, a három bombázásban együtt négyezer ember halt meg Érsekújvárban. Abból volt ötszáz idegen: katonák, akik a vasúton voltak, és az utasok. Megrongálódott több mint háromezer ház, és hajlék nélkül maradtak majdnem hatezren. Érsekújvár vasúti gócpont volt, a hadi szállításoknak a fő útja, ezért bombázták le.

A sógoromat még ’44 őszének elején behívták a hadseregbe. Kikerült a frontra, de az október hetedikei nagy bombázáskor lebombázták azt az épületet, ahol a sógoromnak a bátyja lakott. Oros Sándornak hívták a sógoromat és Oros György volt a bátyja, aki viszont a vasútnál szolgált. De szerencsére akkor, mikor az a bombázás volt, és lebombázták azt az épületet, ahol ő lakott a nővérével, Gizivel, ő szolgálatban volt, valahol Galántán járt a vonattal. Gizi néni meg valahol máshol volt a szomszédoknál, úgyhogy szerencsére életben maradtak. Ennek alapján kérte aztán a sógorom, hogy engedjék őt haza, mert a bátyját kibombázták, nincs hol laknia, és intézkednie kell. Tíz nap szabadságra hazaengedték a frontról. Különböző utakon keresztül hazaért, és mivel a családot féltette a bombázástól, kitelepültek Csehibe, közel Érsekújvárhoz, ahol élnek rokonaink. Mert az édesanyámnak ott volt a bátyja, a Harcsa Mihály bácsi, és ahhoz a családhoz kivitték a nővéremet az akkor már három gyerekkel. A sógoromnak vissza kellett mennie a csapatához, de nem ért vissza. Úgy volt, hogy január elsején mennek nyugatra egy teherautóval – mert az eredeti csapatuk már Ausztriában volt –, de a sógor lekéste az indulást. Ott maradt még két-három emberrel együtt. A föld alatt bujkáltak, és a családnál, csak a bombázás után merészkedtek az utcára, mert akkor már elő tudott jönni azzal, hogy a papírjai ott maradtak a romok alatt.

A másik nővéremet, Zsófiát januárban feleségül vette ennek a sógornak a bátyja, György, aki özvegy volt, úgyhogy a két testvér felesége is testvér volt. A sógor bátyja kapott egy volt zsidó lakást, ami kiürült. Oda mentünk mi is a bombázás után, amíg nem kaptunk valami tartaléklakást, mert a bombázás mindenünket tönkretette. Az maradt csak meg, ami rajtunk volt, a ruhák, a bútorok, az ágyak, az asztalok… minden szilánkra ment.

Az oroszok bevonulása
Amikor befejeződött a háború, jött a keserv, mert rögtön utána, március 29-én bejöttek az oroszok. Híre volt, hogy az oroszok rabolnak, erőszakoskodnak, úgyhogy rettegtünk tőlük. A legfiatalabbik öcsém, Géza állt őrt a falu szélén, mikor bejöttek. Kora hajnalban a németek fölrobbantották a Nyitra folyón Komárom felé átívelő hidat, hogy az oroszok ne tudjanak rajta átjönni, de azok átjöttek híd nélkül is tankokkal meg kétéltű autókkal, és arra ébredtünk egy robbanás után, hogy megy a harc. Az oroszok a Szent István térrel szemben lévő oldalon voltak, annak a túlsó végébe lőttek. A mi épületünk előtt állt egy német tank, egy-két német katona volt mögé bújva, és ment a csetepaté. Egyszer csak felrobbant egy akna közel a tankhoz, mire a német harcosok felugráltak a tankra, és kivonultak nyugatnak.

Az oroszok viszont bejöttek. Akkor már reggel volt, és nagy ordítással bejött egy orosz katona, hogy „Igyi szuda!” – gyertek ide. A bombázások miatt bent voltunk a pincében. Tudtuk, hogy probléma van, úgyhogy a szomszédok is ott voltak. Akkor az egyik ruszki katona lejött: „German nyet?” – keresték a németeket. Az íróasztalokat kiszaggatták, a telefont leszakították, nehogy hadi jelentést adjunk a németeknek. És volt „Davaj csaszi!” [ide az órákkal], megnézték az emberek kezét, az enyémet is. Nem volt karórám, de volt egy drága, szép Parker töltőtollam, azt elvitték, úgyhogy szépen bemutatkoztak. Megszállták a várost, az egyik iskolában hadikórházat alakítottak ki.

Családom sorsa a háborúban és utána
László öcsém két évvel volt fiatalabb nálam. Amikor elérte a 19 évet, 1943-at írtunk, és ő is bevonult a komáromi gyalogezredhez. A háború végén fogságba került. Sándor bátyám Budapesten élt, a vasútnál volt kalauz. Annak ellenére, hogy a vasútnál szolgálatosokat legtöbbször fölmentették, őt a háború vége felé behívták, mivel fiatal volt, és Csehszlovákiában szintén volt katona. Részt vett az oroszok elleni háborúban, a magyar hadtestben. A legidősebb bátyám, István akkor már családos ember volt, de őt is behívták. Az viszont már az utolsó hónapokban volt.

A végén mind megúszták a háborút, László öcsém viszont fogságba került, de nem a frontvonalon. 1944 végén betegszabadságon volt nálunk, és mikor be akart vonulni Komáromba, addig már a hadtest kivonult Ausztria felé Pozsonyon keresztül. Az öcsém elment utánuk, ilyen becsületes katona volt, és Ausztriában – anélkül, hogy egy puskalövést adott volna le az oroszokra – fogságba került. Utolérték őket az oroszok, és egy éjszaka, amikor ők egy pajtában aludtak, megszállták őket. Kivitték Oroszországba, ott volt két évig hadifogságban. Szomorú élete volt, mert vasbányába vitték őket dolgozni nehéz munkára, és csak annyi ennivalót kaptak, hogy éppen bírják azt a munkát, hogy össze ne essenek. Mesélte, hogy be akarták szervezni besúgónak, de nem állt be. Egyszer a konyhában volt, meg akart sütni magának két krumplit, és a szakácsok, akik szintén hadifoglyok, de románok voltak, megverték őt, a fogolytársukat. Úgy került haza ’47-ben, hogy egészen lefogyott, disztrófiás lett, az izmai eltűntek, úgyhogy munkaképtelen volt.

A legfiatalabbik öcsém, Géza a háború végén amerikai fogságba került. Egy év múlva hazajutott, de addig „kiélvezte” ő is a hadifogságot. Nem volt rendes lakásuk, és a szabad ég alatt aludtak akkor is, ha jött az eső. Eleivel rossz kosztot kaptak az amerikaiaktól is. Akkor az oroszok beárulták az amerikaiakat, hogy rosszul bánnak a foglyokkal, hát erre valahogy megjavult a kosztjuk.
Amikor engem Prágában operáltak a Károlyi Egyetem kórházában, Géza öcsém akkor szökött ki Nyugatra. Sumavában, az erdőben volt hivatalosan favágáson. Az volt a tervünk, hogy bevárjuk Laci öcsémet is, és együtt megyünk ki, de Laci addigra még nem jött haza – ez ’47 elején volt, ő akkor még az oroszoknál volt fogságban –, úgyhogy Géza öcsém elbúcsúzott tőlünk, és egyedül ment ki. Előbb Németországban volt, majd Franciaországban egy szénbányába került. Onnan Párizson keresztül Dél-Franciaországba, Bordeaux-ba ment, ahol előbb a reptéren dolgozott, aztán valamelyik családnál volt szakács. A barátai, akikkel kiszökött, addigra már Kanadába kerültek, és hívták, hogy menjen utánuk. Kanadában ez a társaság erdőben dolgozott. Mivel az öcsém a francia családnál szakács volt, ő fél napig főzte a társaságra a kosztot, és csak egy fél napot dolgozott az erdőben. A végén az erdei munkát is megunta, és Montrealba ment, ahol bekerült egy gyárba. A mai napig is Kanadában él. Megnősült, művezető lett, valamilyen híres repülőgép gyárnak a motorjait javította, szóval jól keresett.

Lett egy fia, Ferkó – aki Frenky –, tehát ott is van egy Cséplő Ferenc. Frenkynek van egy lánya, Simone, Géza öcsémnek az unokája, aki jó úszó lett; már az egyetemet végzi, és az egyetemet a legjobban reprezentáló úszó. Az interneten rajta van a képe is, Cséplő Simone. Ez egy érdekes család lett, mert az öcsém elvett egy kanadai nőt, akinek a vérében vannak írek és indiánok is. Sajnos, mivel egész nap munkában volt, nem tudott foglalkozni a fiával, úgyhogy a fia nem tanult meg magyarul. A felesége eleivel járt valami nyelvtanfolyamra, de olyan nehéznek találta a nyelvet, hogy abbahagyta, úgyhogy a család nyelve angol meg francia lett.

Az én édesanyám már nem élte meg, hogy kiment a fia. 1945 júliusában hatvanévesen meghalt szívartériás problémák miatt. Azt mondtuk, hogy elmeszesedett a szíve. Megszült tizenegy gyereket, abból kilencet felnevelt, és a végén egyedül maradt. A szüleim ilyen korán haltak meg.
Mikola László református lelkipásztor temette az édesanyámat Rétén. Ő Jókán volt lelkész, de Rétén akkoriban nem volt lelkipásztor. Az öreg lelkész, Galambos László már meghalt, segédlelkész pedig nem volt. Később, amikor már Pozsonyban éltem, és írtam Jókáról írtam egy cikket, közelebbről is megismerkedtünk Mikola Lászlóval, aki hű barátom lett.
Jóka után Deákira, majd Garamsallóra került, nyugdíjas korára pedig idejöttek Pozsonyba. Úgy négy éve, hogy meghalt, 96 évesen, de végig tartottuk a kapcsolatot. Együtt jártunk gombázni, horgászni a családdal is: a feleségével, Márti asszonnyal és lányukkal, Anikóval. Volt egy fia is, László, aki szintén református lelkész lett, de fiatalon meghalt, amikor segédlelkészként Rétére tették. Ott ugyanis átépítették a paplakot, és ő az alatt is ott tartózkodott, amikor nem lehetett még fűteni. Megfázott és meghalt.

Élet a háború után
A háború végezetével megszűnt a kapcsolatunk a Futura céggel, ahol korábban voltam, a határt ugyanis lezárták, úgyhogy csak a csempészek segítségével lehetett közlekedni Budapestre. A főnökömmel összeszedtük az iratokat a megbízottaktól, a fölvásárló embereinktől, jegyzőkönyvet írtunk a raktárkészletről, fölmértük, hogy mi maradt a háború végén, és annak alapján vette át az új cég a készletet, mert a szlovákok egy ugyanolyan gabonafelvásárló központnak a kirendeltségét alakították ki Érsekújvárban. Oda kérvényeztem a fölvételemet, amihez csatoltam a szlovák kereskedelmi akadémia bizonyítványát is, hogy lássak, szlovák iskolába jártam.

A pozsonyi központ beleegyezett, hogy felvegyenek könyvelőnek, de mint utóbb kiderült, az irat végén volt egy klauzula, hogy ha a helyi hatóságoknak valami kifogásuk lesz ellenem, akkor rögtön el kell engem bocsátani, úgyhogy csak föltételesen vettek fel. A kérvényhez már akkor hozzá kellett csatolnom az úgynevezett megbízhatósági igazolást, hogy nem voltam semmilyen politikai pártban, és megbízható ember vagyok.
1945 nyarán bekerültem az új társasághoz, és ott dolgoztam 1947-ig.
Fekete Árpád volt a főnököm Érsekújvárban a gabonafelvásárló társaságnál. Az irántam való barátságát azzal bizonyította be, hogy amikor Érsekújvár harmadik bombázásánál vége volt a bombariadónak, parancsot adott három munkásának, akik csákányokkal, lapátokkal fölszerelve jöttek minket kiásni, mert hallották, hogy a házunkat bombatámadás érte.

Később, ahogy engem, úgy őt is felvették a szlovák gabonások, és előbb Nagymegyeren volt telepvezető, utána pedig Nagyszombatban. Mind a két helyen meglátogattam, úgyhogy tartottuk a kapcsolatot a háború után is. Később jöttek a rendeletek, melyek szerint az úgynevezett fölösleges vagy gyanús elemeket az irodából kitették a munkásszférába, tehát fizikai munkára. Belőle is így lett víz- és gázszerelő segéd. Hozzácsapták egy ilyen csoporthoz, és ott dolgozott, amíg megint változott a rendelet, és attól kezdve az egészségügyi megbízotti hivatal egyik ellenőrzési osztályának dolgozott. Onnan ment aztán nyugdíjba. A végén Pozsonyban laktak, úgyhogy személyesen is tartottuk a kapcsolatot.

Kitelepítések
Eközben az országban megjelent az úgynevezett kassai kormányprogram, amely arról szólt, hogy a magyarok kollektíve bűnösek az első republika fölbomlásáért és a megszállásért. Ezért mi magyarok elvesztettük az állampolgárságunkat. Ezen kívül volt egy rendelet, hogy a magyarokat el kell bocsátani az állami hivatalokból, és a nyugdíjasoknak sem fizették a nyugdíjat. Később jöttek az úgynevezett Beneš dekrétumok, amik még a vagyonuktól is megfosztották a magyarokat. Az volt a cél, hogy kitelepítsék az összes magyart, hogy tiszta nemzeti állam maradjon Csehszlovákia.

Még ’45 őszén olyan határozatot hoztak, hogy mindenkit, aki valakit beárult, gyanús volt vagy vezető ember, összeszedtek, és Csehországba vitték munkára. Az én főnököm is bekerült. De szerencséje volt, mert az első republikában a katonaságnál alhadnagyi rangot ért el, csehül is jól tudott, úgyhogy betették egy gazdaságba, és a végén ő volt a gazdatiszt, ő irányította a többi földmunkást. Karácsony előtt szabadságra hazaengedték, és már nem ment vissza.

1946 februárjában elindult a magyarok munkatoborzási akciója. A magyar munkásokat családostul vagonokba rakták és vitték Csehországba munkára. Így került az egyik unokahúgom is Csehországba akkor, amikor én megkaptam a táviratot Bátorkesziről, hogy meghalt Józsi bácsi, édesapám ikertestvére. Nagy nehezen eljutottam a temetésére, és amikor a tiszteletes az udvaron búcsúztatta a halottat a rokonságtól, és ott volt az unokahúgom is, akkor jöttek a csehszlovák katonák, és elvitték őt – még a temetési szertartás alatt. A köbölkúti állomáson vagonokba rakták őket, és vitték Csehországba.
Csehországba főleg a munkásokat vitték, nem a nagy vagyonosokat. Azokat a kitelepítésekre hagyták. De a munkaképes emberek közül családostul, gyerekestől mindenkit vittek. Volt, hogy útközben megfagytak, mert a marhavagonokban csak akkor tudtak fűteni, ha tűzhelyet is vittek magukkal.

1947-ben kezdődött a lakosságcsere. Az egész magyarság kitelepítését ugyanis a nyugati hatalmak nem hagyták jóvá Csehszlovákiának, csak a lakosságcserét engedélyezték, mely szerint amennyi szlovákot be tudnak hozni Magyarországról, akik önként jelentkeznek áttelepítésre, ugyanannyi magyart lehet áttelepíteni Magyarországra. Ez volt az „egy az egyhez” elv. De ezen kívül azokat is kiutasították Magyarországra, akik az anyaországból voltak itt hivatalokban, vagy akiknek kitaláltak valamilyen problémát, hogy például nagyon elkötelezett volt a magyarok mellett, vagy nyilas volt. Ezeket mind az egy az egyhez elven kívül vitték, úgyhogy Magyarországra körülbelül százezer magyar került, onnan meg csak valami hetvenötezer szlovák jött ide önként.

A lakosságcsere kapcsán az egyik unokatestvéremet, Cséplő Józsit a családjával együtt Magyarországra telepítették. Előbb Nagymarosnál rakták le őket, később Debrecenbe kerültek. A nővérem férje – ők Pozsonyban éltek – német származású volt, burgenlandi, Wusher Rudolfnak hívták. Őket a háború után lágerba tették, mintha németek lettek volna, és két év múlva engedték csak ki őket. Akkor elmentek Túrócszentmártonba, ott épült egy hatalmas nagy gépgyár, oda ment el a férje dolgozni. Így szétszóródtunk, mert később odavitte a feleségét is meg a fiát, úgyhogy ők egy ideig Túrócszentmártonon laktak.

A szlovák főnököm eközben kapott a központból egy levelet, amiben az állt, hogy a Csehországba hurcoltakon és a Magyarországra telepítetteken kívül az itt maradt magyar értelmiségi embereket is át kell telepíteni a magyar határtól északra, legalább száz kilométeres távolságba. A főnököm, aki lojális ember volt, megmutatta nekem ezt a levelet, és azt mondta, hogy választhatok: vagy elmegyek Magyarországra, hisz magyar érettségim van, vagy pedig itt maradok, és fölkerülök északabbra dolgozni. Mint mondta, fiatal vagyok, nem vagyok elkötelezve, talán még párt is találok magamnak, és ott maradok szlovák feleséggel. Erre én azt mondtam neki, hogy ha Magyarországra akartam volna menni, már rég elmentem volna. Én viszont itt akarok maradni, mert itt éltek az őseim, ők tették termékennyé ezeket a délvidéki mocsarakat. Miért mennék el? Itt maradok, és majd megoldódnak a dolgok.

Meg is oldódtak. Az év közepén jött Pozsonyból a parancs, hogy a trencséni részleghez küldenek engem könyvelőnek. Ott is szerencsém volt, mert egy Mihalec Rudolf nevezetű értelmes úriember volt az igazgatóm, aki úgy mutatott be a többi kollégának, hogy nem büntetésből, hanem a nemzetiségem miatt kerültem oda, és ez olyasfajta üldözés, mint amikor a németek üldözték a rendes szlovák embereket. A társaság befogadott, és ott dolgoztam 1949 elejéig.
Közben 1948 februárjában, Csehországban a kommunista párt átvette a hatalmat. Lemondatták Edvard Benešt, és az elnök a cseh kommunista párt elnöke, Klement Gottwald lett. 1949 elejére az üzemekben az igazgatók fölé beültették a kommunista komisszárokat, hogy ellenőrizzenek, irányítsanak.

Elindult a nagy toborzás a kommunista pártba, én is megkaptam a jelentkezési papirost. Eszemben sem volt kitölteni, pedig kétszer is fölkínálták. Akkoriban megkértem a központot, hogy most már helyezzenek vissza. A trencséni komisszár nagyon könnyen belement az áthelyezésembe, mert már kinézett helyettem egy könyvelőt, aki hajlandó volt belépni a kommunista pártba, úgyhogy én ’49 tavaszán visszakerültem Érsekújvárba, az ottani kirendeltséghez. Egy év múlva azonban áthelyeztek Komáromba, mert kellett az erősítés.

Akkoriban előírták az úgynevezett kulákoknak a beadandó gabonamennyiséget. Még azt is megadták, hogy hány száz tojást kell leadniuk. A kényszerfelvásárlásokhoz azonban raktárok is kellettek. Amikor már Komáromban voltam, a gabonás társaság igazgatója engem magához vett, és elmentünk a Csallóközbe raktárakat keresni. Így kerültünk Ekelre, ahol a református egyháznak volt egy kis magtára, mivel valamikor az egyházadót természetben adták az egyháztagok. Erre kellettek nekik a raktárak. Ott találkoztam Csémy Lajos László fiatal lelkipásztorral. A hivatalos megbeszélések mellett azt is megbeszéltem vele, hogy legközelebb kimegyek hozzá, mert egy-két elejtett szóból észrevettem, hogy ő is nagy irodalmár, és úgy látszik, ő is úgy érezte, hogy lehet velem beszélgetni. Olyan barátságba kerültünk, hogy könyveket is cserélgettünk. Később Csémy megnősült, és mint nős embert felvitték őt Prágába a teológiára előadni. Előbb tanársegéd volt ott, majd a végén a Károly Egyetem tanára lett. Csémy Lajos László máig tartja velem a kapcsolatot. Nagy tudós ember, professzor lett. Neki is jelentek meg könyvei, és benne van a szlovák lexikonban is. Ő is meg a fia is, Tamás, aki nemrég a Cseh Köztársaság kulturális intézetének volt a budapesti igazgatója.

Az ötvenes évek elején kezdték bebörtönözni a „nacionalistákat”, Clementist, Husákot. Ebben az időben indultak az úgynevezett nacionalisták bűnperei. 1953-ban aztán meghalt Sztálin, és ettől kezdve a bíróságokon is másként mentek a dolgok. Később jöttek a rehabilitációk, és paradox módon Husák – akit azelőtt becsuktak – lett Csehszlovákia köztársasági elnöke.
1953 őszén idézést kaptam a komáromi népbíróságtól. Azzal vádoltak, hogy mint a komáromi raktárszövetkezet főkönyvelője gátoltam az ötéves tervet, ez pedig egyet jelentett a szabotázzsal. A tárgyalást december 28-ára írták ki, majd jött egy másik levél, amelyben 1954 áprilisára tették át.
Hárman voltunk megvádolva: az egységünk igazgatója, a kereskedelmi részleg vezetője és én, mint főkönyvelő. Előtte engem már kihallgatott a csendőrség. Az egész följelentés alapja tulajdonképpen egy prágai minisztériumi ellenőrzés volt, ahol olyan hibákat írtak be a jelentésbe, amelyek egyszerűen könyvelésileg kijavíthatók voltak, és nem befolyásolták a cég eredményét. Én ezt elmondtam a bíróságon, az igazgató pedig arra hivatkozott, hogy munkáskáder, azelőtt esztergályos volt Vágbesztercén, és ő a politikai elvek szerint vezette a céget. A másik kereskedelmi osztály vezetője is elmondta, hogy csak adminisztratív hiba volt egy jelentésben, amit később kijavított, és az nem befolyásolta a cég gazdálkodását. A végén a bíróság bizonyíték hiányában fölmentett bennünket, bár a népi vádló megtámadta a döntést, és követelte, hogy ítéljenek bennünket börtönre. De ez már Sztálin halála után volt egy évvel. Meggyőzték a népi vádlót, hogy azokkal az adatokkal nem lehet semmire menni, mert azok annyira bagatell ügyek, hogy ez nem képezi börtönbüntetés alapját.

Csemadok
’49-ben lehetőség nyílt arra is, hogy az ember visszakapja az állampolgárságát. Érsekújvárban összehívták azokat, akik elvesztették az állampolgárságukat, azon az alapon, hogy aki ott, a gyűlés alatt a hivatalok előtt vállalja a csehszlovák állampolgárságot, annak megadják. Ez már az enyhülés jele volt.

1949 tavaszán megalakult a Csemadok, mi pedig Érsekújváron megalapítottuk az első vidéki Csemadok szervezetet. A volt SZEMKE-sek és más fiatalok jelentkeztünk, 120-an jöttünk össze. A Csemadok egy kulturális szervezet volt, amit a kommunista párt azért engedett meg, hogy jó párttagokat és hazafiakat neveljen ki. A valóság viszont más lett, mert a Csemadok nem politikával kezdett foglalkozni, hanem néptánccsoportokat és kulturális előadásokat szervezett.
A Csemadok tagságom egyébként ’49-től tart még a mai napig is. Akkoriban a Csemadokba főleg a régi tanárok léptek be, akik hazaértek a hadifogságból vagy a háborúból, de sok parasztfiú is jelentkezett a gazdaságból, vasutasok is, úgyhogy jó nagy társaság került össze. Úgyhogy a párt nagyot csalódott, mert a Csemadok nem a pártnak nevelt tagokat, hanem a magyarság megtartásának volt a lehetősége.

Akkoriban Érsekújvárban kialakult egy szamizdatot összeállító kis társaság. Ott volt az amerikai fogságból hazajött Hlavicska László, aki később felvette írói névnek a Holbai László-t. De ott volt Csicsátka Ottokár szobrászművész is, akinek Pozsonyban, Érsekújvárban, és Bécsben is vannak munkái. Haláláig tartottuk a kapcsolatot – hat vagy hét évvel ezelőtt halt meg. A harmadik volt Décsi Gyula fiatal tudós, aki aztán Magyarországon tanult szlavisztikát a híres Knyiezsa professzornál. A végén nem szlavisztikával foglalkozott, hanem hungarológiával meg germanisztikával, és az USA-ban a bloomingtoni egyetemen lett tanár, könyvet is írt. Sokáig tartottuk szintén levelezéssel a kapcsolatot.
Holbai máig is Érsekújvárban él. Én vittem be Komáromba abba a gabonás társaságba tisztviselőnek, ahol én is dolgoztam. Utána átment a komáromi hajógyárba, amiről egy verset is írt. A cikkeit is én kezdtem beadni a Fáklyába és az Új Szóba. Később beiratkozott Pozsonyban a tanárképzőbe szlovák és testnevelés szakra, miközben fölvették őt Naszvadra, alapiskolai tanítónak. A naszvadi iskolából aztán átkerült az érsekújvári tanonciskolába, úgyhogy kevesebb ideje maradt az írásra. A rendszerváltás után kezdett komolyabban foglalkozni az irodalommal. Ez alatt a húsz év alatt tizennyolc kötetet adott ki, majdnem minden évben egyet. Novellás és verses kötetei is vannak, csak az itteni hivatalos magyar irodalom nem ismeri el. Mindössze egyetlen novellás könyvét támogatta a szlovákiai kulturális minisztérium osztálya, amikor a magyar párt is benne volt a kormányban. Két fia disszidált Amerikába, és ők segítenek neki a könyvek kiadásában a mai napig is. Annyira jó a kapcsolat köztünk, hogy telefonon majdnem minden héten hívjuk egymást.

Egyházi élet a háború után
Mivel a háború alatt lebombázták a református templomot Érsekújvárban, a református istentiszteletet az evangélikus templomban tartották. Vasárnaponként az ógyallai lelkész, Nagy Sándor járt oda, idővel pedig káplánok jöttek, Erdélyi Pál szintén Ógyalláról, és később Mikó Jenőt vitték oda segédlelkésznek. Akkoriban megtudtam, hogy Pozsonyban engedik magyarul tartani a református istentiszteletet, ezért vasárnap egyszer vagy kétszer vonattal fölutaztam Pozsonyba, hogy ott vegyek részt az istentiszteleten.

Amikor Komáromba kerültem, egyszerű dolgom volt, ami a gyülekezeti életet illeti. Komáromban volt a legnagyobb református gyülekezet Felvidéken, kétezer hívő fért el a templomban. A lelkész ráadásul a szülőfalumból való volt. Rétén Galambos László volt a lelkész, ő keresztelt engem és konfirmáltatott is, és annak a fia, Galambos Zoltán volt a lelkész Komáromban. Úgy fogadott engem, mint földit.

Pozsony
1953-ban jelentkeztem a közgazdasági egyetemre, és így felkerültem Pozsonyba. Annak idején a középiskola után én menni akartam egyetemre, de a háború alatt nem volt rá alkalom. Most pedig, a háború után, amikor már tulajdonképpen 33 éves voltam, akkor jelentkezett ez a lehetőség.
Amikor felvettek Pozsonyba a főiskolára, albérletbe kerültem. Egy volt barátomnak Érsekújvárból, aki akkoriban már Pozsonyban élt, volt egy albérleti szobája, és oda kerültem, mert szerencsére két ágy volt a szobában. A lakás bent volt a város közepén, az Apáca pálya utcában, az iskola pedig azon az utcán volt, ami a várhoz vezet, a Védcölöp utcában, ahol a Magyar Kulturális Központ is van.

Az iskolába levelező tagozatra kerültem be. Konzultációkra jártunk és ott találkoztam a kollégákkal. Lett egy barátom, Kovalcsik, akinek a sógora, Trnavszky fiatal volt, de akkor már előadott az iskolán. Ez a Trnavszky elvett egy pozsonyi magyar lányt, Kozma órásnak a lányát, Erzsébetet. A végén én a család barátja lettem, és bejártam Kovalcsikékhoz.
De voltak nekem Pozsonyban magyar barátaim is: Barta Gyuszi festőművész, Somogyi Pista gimnáziumi matektanár, és Pilecki Matyi barátom, aki technikus volt, a rádió műszaki műhelyében dolgozott, és azt mondogatta magáról, hogy lengyel őrgrófok utódja. De a barátokon kívül ott volt még a gyülekezet is, mert ott is bekapcsolódtam a református egyházba.

Pozsonyi lelkészek
A pozsonyi gyülekezet tulajdonképpen nem volt régi gyülekezet. A reformátusok elejével az evangélikus templomba jártak istentiszteletre, és Somorjáról járt a lelkész. Az 1890-es években Budapestről kinevezték segédlelkésznek Balogh Elemér tiszteletest, és megalakult az önálló magyar gyülekezet.
A tagok fölvetették, hogy ha már van önálló gyülekezet, templomra is szükség van, Balogh Elemér pedig bejárta a fél világot, még Amerikában is gyűjtést rendezett a templomra. Rövidesen összejött annyi pénz, hogy Pozsony kellős közepén telket vettek egy valamikori só raktár helyén, amit lebontottak. 1912-ben kezdték el építeni a templomot, mindjárt mellette pedig a paplakot, ami a Széplak utcára nézett. 1913-ban szentelték fel a református templomot, ott volt az akkori Magyarország miniszterelnöke, a reformátusok főgondnoka Tisza István is.

Ebbe a gyülekezetbe kerültem be. Balogh Elemér, aki közben a felvidéki egyetemes református egyház püspöke lett, akkor már nem élt, 1938-ban meghalt. 1939-től ’48-ig Szabó Béla volt a lelkész. Rendes ember volt, mert amikor a cseh testvéreknek betiltották az istentiszteleteket, ő odavette magához segédlelkésznek az ottani lelkészt, és megengedte, hogy szlovák istentiszteletet is tartsanak a tagjaiknak a református templomban. A cseh testvér vezetés ezt azzal hálálta meg, hogy mikor betiltották Pozsonyban a magyar református istentiszteletet, akkor közbenjártak az érdekükben, mert ez a gyülekezet vette őket védőszárnyai alá, amikor őket üldözte Tiso.

Szabó Béla után ’49-től ’51-ig volt dr. Štefan Turnský, akit én nem ismertem, utána Gál István 1951-től ’54-ig. Ez a Gál István később kassai lelkipásztor lett, és amikor keleten voltunk a rokonoknál, a kassai templomban is hallottam őt prédikálni.
1954-ben egy szlovák lelkészt, Maťašík Andrást helyeztek ide azzal, hogy majd lassan elszlovákosítja a gyülekezetet. Tudott magyarul, mert a családját valamikor Mátyásnak hívták. Az elején nehezen beszélt magyarul, de a végére már egész jól belejött. A gondnokok viszont majdnem végig magyarok voltak. Kovács Alajos után Jakab András bácsi volt gondnok, utána a fia, Jakab Elemér… úgyhogy a pozsonyi gyülekezet nem szlovákosodott el, mert a vezetésben a magyar többség mindig megmaradt. Mivel keletről sok szlovák református betelepült Pozsonyba, szlovák istentiszteletet is tartottak itt. Igaz, akkoriba kicsi volt a szlovák gyülekezet, 15-20-an jártak templomba. Egy időben volt két szlovák presbiter, akik azt akarták, hogy a szlovákok váljanak ki a gyülekezetünkből, de ez nem sikerült nekik. Vajda Antal is gondnok lett, aki nagyon jó barátom volt Pozsonyban, barátságunk egészen a haláláig tartott. Együtt jártunk kirándulni a családjával, és a gyerekeink is együtt játszottak.

Zsuzsanna lánya lelkész lett; Prágában járt a teológiára, és ő a mostani lelkészünk felesége. A férje, Peres Imre Kassa környékéről származik. Eredetileg szlovák iskolát végzett, méghozzá műszakit. Eljött Pozsonyba, ahol Vajda Antalnál lakott, és utólag leérettségizett a Duna utcai magyar gimnáziumban. Mivel Vajdánál lakott, megismerte a lányát, Zsuzsikát, akit aztán elvett feleségül. Érettségi után beiratkoztak Prágába a teológiára. Vajda Zsuzsika első lelkészi helye Érsekújvár volt, Imre pedig Dunaszerdahely környékén kezdte, Padányban.
Még Maťašík András idejében visszakerült Pozsonyba segédlelkésznek, 2003-tól pedig ő a lelkész. Az akkori választásoknál nagy harcok voltak, mert a vezetés nem nagyon ajánlotta Peres Imrét, a pozsonyi gyülekezet azonban harcolt érte, mert ismerték őt.

Pozsonyi segédlelkészek
Maťašík András lelkészsége alatt egy keletről származó fiatal segédlelkész került Pozsonyba, Kostyánszky Dániel, aki 1957-ig volt itt. Kostyánszky Danival nagyon jó barátok lettünk. Ifjúsági csoportot is szervezett, ahova elég szép számmal jártak, és a prédikációi is nagyon érdekesek voltak. A hívőkben nagyon megmozgatta a lelkiismeretet, hogy tényleg jó keresztények-e, és úgy élnek-e, ahogy az ige mondja? Voltak, akiknek nem is tetszett. Amikor elhelyezték őt Komáromba, Maťašík engem javasolt a választásokkor presbiternek. Én akkor még nem éreztem magam komoly egyháztagnak, hiszen rövid ideje voltam csak Pozsonyban, ezért levélben beszéltem meg Kostyánszky barátommal, hogy mit szól hozzá, vállaljam-e. Ő azt írta, hogy nyugodtan vállaljam, és így lettem presbiter a pozsonyi református gyülekezetben. Akkor voltam 35 éves. Később beválasztottak az egyházmegyei vezetésbe is, ahol előbb gazdasági számvevő voltam. Amikor Maťašíkból pozsonyi esperes lett, és vizitációkra járt az egyházmegye gyülekezeteibe, olyankor engem is magával vitt. Én ellenőriztem a gyülekezet pénzügyi gazdálkodását.

Kostyánszky Dani barátom – aki máig is él, telefonon tartjuk a kapcsolatot – 16 évesen szerelmi csalódás miatt beállt az orosz hadseregbe, és ment velük egészen Ostravába. Ott aztán ellőtték az egyik lábát. Orosz hadikórházba került, amputálták, úgyhogy az egyik lábát fiatalon, 17 évesen elvesztette. Mikor vége lett a háborúnak, és megszűntek a magyar iskolák, szlovák iskolában fejezte be középiskolai tanulmányait. Édesapja jómódú cipész volt, úgyhogy Dani internátusban lakott. A középiskola után jelentkezett Prágában a teológiára. Lelkésszé képezték, és mint segédlelkész Pozsonyba került.
Később Komáromban Galambos Zoltán bácsinál volt, majd keletre, Vajánba kerül lelkésznek. Ott elvette egy helyi gazdálkodó lányát, Manyikát. Az eljegyzésükön én is ott voltam. Később a Kassa melletti Beszterre került, és ha mi Kassára mentünk a nagyszülőkhöz, mindig kiugortunk megnézni Kostyánszkyékat. Hatan voltak, és színdarabokat játszottak, amit bemutattak nekünk, szóval jól összeforrt, érdekes család volt. Ahogy engem is, a 80-as évek vége felé Kostyánszky barátomat is beválasztották zsinati tagnak.

1993 körül volt egy rendkívüli zsinati gyűlés Kassán, ahol fölszólították a lelkészeket, hogy azok, akiknek kapcsolata volt a titkosrendőrséggel, mondjanak le tisztségeikről. Volt, aki lemondott, de nagyon kevesen. Kostyánszky Danit pedig megvádolták, amiért bejárt hozzá a kommunista egyházügyi referens. Igen ám, de ő azért járt be hozzá, mert megbíztak benne, mint volt orosz katonában. Eközben Dani Bibliákat csempészett Erdélybe, egyszer még el is fogták, és kitiltották a határövezetből. Akkoriban ismerkedett meg Dobri János kolozsvári református lelkésszel, akivel az ő révén én is jó ismeretségbe kerültem, és amikor a családdal Erdélyben jártunk, ott aludtunk náluk, közel a Házsongárdi temetőhöz. De szegény Danit aztán nem választották be újra zsinati tagnak, pedig ő hithűen szolgált és olyan becsületesen, hogy még 70 éves kora után is – nem tartva igényt az állami fizetésre – tovább lelkészkedett, amíg bírt járni, amíg tolókocsiba nem került. Majdnem 80 éves koráig állt a szószéken. Most már ő is nyugdíjas, 85 éves, a hangja viszont a régi. Ott voltam az eljegyzésén és az esküvőjén, és ő esketett bennünket Bárcán. A veje a szlovák reformátusok lelkésze Kassán, az unokája pedig Sárospatakon jár a teológiára.

Az ötvenes években elég sűrűn váltakoztak a segédlelkészek Pozsonyban. Maťašík lelkészsége idején itt szolgált Liptay Lothar, akit még Érsekújvárból ismertem, mert ott is volt segédlelkész. Vele olyan közös témáink voltak, mint például a keleti vallások irodalma. Pozsonyi káplánkodása után Érsekújvárban volt lelkipásztor, és amikor ellátogattam a nővéremhez, olyankor vele is találkoztam. Később disszidált Svájcba, és a könyvtárának egy részét rám hagyta. A kommunizmus végén ott is találkoztunk vele, amikor már lehetett kijárni. A legutóbbi találkozásunk azonban szomorú volt. Mikor egy időre elhelyeztek minket Csallóközaranyosban a nyugdíjas otthonban, ott találkoztam Liptay Lothárral mint bentlakóval.

A Selye Egyetemen tanító dunaszerdahelyi lelkész, Görözdi Zsolt apja, Görözdi Miklós is Pozsonyban volt segédlelkész, ő később esperes lett a pozsonyi egyházmegyében. Orémusz Zoltán egy nagyon intelligens, értelmes fiatalember volt – ma kassai lelkipásztor és a kassai egyházmegye esperese –, az ő édesapjával később a zsinati elnökségben találkoztam. Lucskai Andrásnak az apja is zsinati tag volt, és belőle is esperes lett, Varga Zoltán pedig előbb Szádellőben volt lelkipásztor, most pedig Szaláncon van.

Házasság, családalapítás
A Kostyánszky Dani után érkezett fiatal segédlelkészek között volt, akivel majdnem olyan bensőséges barátság alakult ki, mint vele. 1958-ban, egy tornagörgői segédlelkész került ide, Hanesz Sándor. 1959 elején bemutatott nekem egy leányt a szülőfalujából, Ráczhalmi Erzsébetet. Fiatal, 18 éves leány volt. Ő is felső kereskedelmi akadémiát végzett, Bazinban volt valamilyen továbbképzésen, és mivel Bazinban nincs református templom, bejött Pozsonyba istentiszteletre. Ez a leányzó még itt volt egy pár hétig, és többször is beszélgettem vele. Mikor megtudtam, hogy 19 évvel fiatalabb nálam, azt kérdeztem tőle, nincs-e egy idősebb nővére? Mondta, hogy van, és akárhányszor egy szimpatikus emberrel találkozik, mindig a nővére után kérdezik. Később meghívta a hat évvel idősebb nővérét, Ilonát, mindketten bejöttek Pozsonyba, és megismerkedtünk. Akkor én már 39 éves voltam, és még mindig nem nősültem meg, mert még nem találtam meg az igazit. Ebből a találkozásból aztán 1960-ban eljegyzés, és még ugyan abban az évben házasság lett.

Feleségem anyai nagyanyja református lelkészcsaládból jött, anyjai nagyapja viszont – aki jegyző volt Széplakon, Kassához közel – a hegyekből származott, Poprocsról, ami magyarul Jászómindszent. Poprocsot Szent Péter esernyőjében is említik, úgyhogy az egy ismert név az irodalomban. A feleségem édesanyjának unokatestvére, Lengyel Pál Lakitelken volt lelkipásztor, ők meg is látogattak bennünket itt, Pozsonyban.
A feleségem Ráczhalmi Ilona Tornagörgőn született 1933. november negyedikén. Az édesapja akkoriban egy modernül gondolkodó fiatal földműves volt, aki kántor is volt a gyülekezetben, és volt idő, amikor postát is vezetett.
Az édesanyja kántortanítónő volt, előbb a református iskolában, később, a háború után pár évet az állami iskolában töltött. Színdarabot tanítottak be az egyházi ifjúság körében, ott ismerkedtek meg és házasodtak össze 1932-ben. Két lányuk született, a feleségem Ilona, akit a családban Iluskának hívtak, és a húga, Erzsébet, Zsóka.

1945 után, amikor újraalakult Csehszlovákia, a magyar iskolákat mindenütt bezárták, mindegy, hogy egyházi volt-e vagy állami. Utána jöttek a hontalanság évei, amikor nem voltak magyar iskolák, mert ezeket csak 1949 után nyitották meg újra. A tiszta magyar falvakban is szlovák iskolákat létesítettek, és oda kényszerítették be a gyerekeket. A feleségem falujába is betettek egy szlovák tanítót, aki véletlenül tudott magyarul is. Annak volt két fia meg egy lánya. A magyar gyerekek, amíg két évig jártak a szlovák iskolába, nem tanultak meg szlovákul, de a szlovák tanító úr gyerekei jól megtanultak magyarul, ráadásul a tipikus palóc kiejtéssel, mintha ott születtek volna.

A hivatal hatodik emeletén volt egy kis kabinet
A likvidációs csoport a gabonatársaságnál, ahol dolgoztam, lassan megszűnt, mert már nem tudott semmit behajtani. Az egyik kollégám, Hronsky Filip viszont beajánlott engem az öccsének, aki a szlovák erdészeti és papíripari megbízotti hivatalban dolgozott. Kellett nekik egy ember, úgyhogy oda kerültem. Az erdészeti hivatal akkor az SNP tér sarkán volt, ahol most a Népbank van. Közben az a barátom, akivel albérletben laktam, megnősült, egy prágai hölgyet vett el, aki eljött hozzá Pozsonyba, így hát nekem el kellett onnan mennem. Hirdetéseket kerestem, beadtam a kérvényt a városházára lakáskiutalásra, de azzal persze nem siettek. Ekkor kérvényeztem, hogy a hivatalunkban alhassak, a hivatal biztonsági főnöke pedig külön engedélyt adott nekem arra, hogy amíg nem rendeződnek a lakásügyeim, ott alhassak. Az irodában, ahol dolgoztunk, volt egy nagy szekrény, abba bekerült egy matrac és az ágynemű. Reggel mindig korábban keltem, összepakoltam az ágyat, becsuktam a szekrénybe, megmosakodtam a mosdónál, és beültem az íróasztal mögé. Mindig én voltam az első. Ez egy vagy két évig tartott.

Később egy kolléga, akinek a hatodik emeleten volt egy kis kabinetje, azt engedte át nekem. Volt egy heverőm, a függöny mögé fölakasztottam a ruháimat, a bátyám pedig az ablakon vágott egy rést, mert az éjszaka kilélegeztem az összes levegőt. Mivel asztalos volt, csinált nekem egy-két polcot is. Akkoriban én már vegetáriánus voltam, nyers gyümölcsöt, nyers zöldséget és tejtermékeket ettem. Jól jött a polc, mert télre vettem egy mázsa almát, és azon éltem. Ebbe a kis kabinetbe hoztam a feleséget is. Ennek viszont előnye is volt, mert nem kellett takarítani. Elmehettünk moziba, színházba, mert otthon nem volt mit dolgozni. Szerencsére ez aztán nem tartott sokáig, mert egy ismerősöm szerzett egy kétszobás lakást a Miletics utca sarkán egy kétemeletes házban.

Lányaim
Zsuzsi lányunk 1962. január nyolcadikán született, a másik kislányunk, Julika meg 1963. július 20-án. Mivel ekkor már kétszobás lakásban laktunk, elfértünk a két gyerekkel. Az első gyermek születése után Ráczhalmi nagymama jött egy időre segíteni a lányának, és az én Jolán nővérem is sokat segített a fürdetésnél, mert közel lakott a lakásunkhoz. Ő volt a család legidősebb tagja. Neki már addigra egy nagy fia volt, katona, úgyhogy nem kötötte le őt annyira.

Amikor Zsuzsi lányunk kétéves lett, szlovák bölcsődébe került Pozsonyban, magyar bölcsőde ugyanis nem volt. A bölcsődéből aztán átkerült óvodába, de az már magyar volt. Mikor olyan 3-4 éves óvodás kislány volt, lejárt az udvarra játszani, ott viszont csak szlovák gyerekekkel játszott, úgyhogy fokozatosan megtanulta a szlovák nyelvet. Julika szintén szlovák bölcsődében kezdte, és magyar óvodában folytatta. Mikor iskolaérettek lettek, a családunkban természetes volt a döntés, hogy csak magyar alapiskolába mehetnek. A magyar elemiből aztán magyar gimnáziumba mentek. A pozsonyi Duna utcai magyar gimnáziumba jártak mind a ketten, két év különbséggel. Később Zsuzsi műszaki egyetemre került, elvégezte az elektrotechnikát, az elektrotechnika után pedig még három éves képzőművészeti iskolába járt, ahol filmszerkesztést és vágást tanult. Julika elsőre beiratkozott a szlovák óvónőképző tanfolyamra, később elvégezte a gyermekpedagógiát. Tehát mindketten elvégezték az egyetemet, megcáfolva a felvidéki magyarság között sajnos nagyon elterjedt nézetet, mely szerint csak szlovák iskolával lehet boldogulni az életben. Bebizonyosodott, hogy az alapszintű és középszintű tanulásban nyugodtan lehet magyar iskolában a gyerek, mert egyáltalán nem marad le a szlovák iskolába járókhoz képest, sőt legtöbbször még jobb eredményeket ér el.

Amikor már el tudtuk vinni a gyerekeket is a templomba, 4-5 évesen jöttek velünk. Az iskolájukban is volt hittan tanítás – valamelyik segédlelkész, vagy lelkész járt tanítani –, alapiskolás korukban pedig jártak az ifjúsági és gyermek istentiszteletekre. Ők úgy nevelődtek, ahogy mi is, és látták, hogy a szüleik is eljárnak a bibliaórákra.
Mikor megnősültem, az egészségügyi problémáim egy időre rendben voltak, mert vegetáriánus lettem, ami segített. De mikor megszületett Zsuzsika, és látta, hogy nem eszem húst, ő sem akart. Ekkor elhatároztam, hogy visszaállok a normális kosztra, ami viszont újra visszahozta a csontgyulladásokat. 1975-ben olyan állapotba kerül a lábam, hogy már bottal sem bírtam járni. Egy magyar orvos, Makai Ferenc, aki akkoriban docens volt az ortopéd klinikán, ajánlotta a lábam amputációját. Rábeszélt, és ’75-ben amputálták a lábamat.

Előtte való este, egy kis bibliai útmutatót olvastam, amelyben igék vannak. Vajda Anti barátom lánya, Zsuzsanna küldte nekem Prágából. November 7. volt az a nap, amikor operációra készültem, és én november hatodikán este az igék között ezt olvastam: „Az Úr Isten az én erősségem. Hasonlóakká teszi lábaimat a nőstény szarvasokéhoz és az én magas hegyeimen jártat engem.”
Így hát másnap nyugodtan mentem az operációra. Az igének pedig majdnem szó szerint igaza is lett, mert később a feleségemmel együtt jártunk a Vaskutacskára a hegyre gombázni, úgyhogy tényleg jártam a hegyeket. De a műlábbal is problémák voltak. Volt, amikor a városban jártam, és letört a műláb feje, és taxival kellett hazamennem. Később már jobb anyagból készítették és nem tört le. Viszont tényleg megszűntek a csontgyulladások, igaza lett Makai doktornak, úgyhogy a lányaim szalagavatóján már táncoltam is.

Amikor a Duna utcai iskolába jártak, benne voltam a szülői szövetségben. Részt vettem az iskola bál rendezésében is, amit akkoriban Pozsonyban magyar bálnak hívtak. Ezekre a bálokra elmentünk a feleségemmel, és a Csemadok rendezvényeire is eljártunk. Idővel beválasztottak az óvárosi szervezet vezetésébe, előbb titkárnak, később alelnöknek.

Élet a kommunizmus árnyékában
1956-ban még a szlovák erdészeti hivatalnál dolgoztam a papír és cellulóz főosztályon, mint könyvelő. Szlovák kollegáim voltak, értelmes emberek, akikkel együtt végeztem távúton az egyetemet. Mikor Magyarországon kitört a forradalom, és úgy nézett ki, hogy az oroszok kivonulnak Magyarországról, azt mondta az egyik kolléga: „Fero, legalább nektek sikerüljön. Valakinek végre sikerüljön kiszabadulni az orosz fennhatóság alól”. Ők formálisan bent voltak a kommunista pártban, közben viszont vallásos emberek voltak, és drukkoltak a magyar forradalomnak.
Persze más volt a helyzet, mikor közbeléptek az oroszok; akkor már csak sajnáltak minket. Akkoriban a csehszlovák kommunista párt együttműködött a magyar kommunistákkal, és segített a forradalom leverésében. Mindenütt a határon készenlétben álltak a csehszlovák hadsereg alakulatai, hogy ha kell, bemennek Magyarországra, és elfojtják a forradalmat.

Mikor 1968-ban bejöttek a magyarok az oroszokkal együtt, az itteni magyarság nem üdvözölte a magyar katonákat, hanem lefújozták őket, amiért az oroszokkal együtt jöttek.
Amikor az oroszok ’68-ban bevonultak Csehszlovákiába, én a családdal a kassai nagymamánál voltam Bárcán. Az orosz repülőgépek zúgását hallottuk a fejünk fölött, ahogy szálltak le a kassai repülőtérnél. Reggel aztán jöttek a hírek, hogy ez nem hadgyakorlat, hanem az oroszok tényleg megszállták Csehszlovákiát. Pár napig nem is tudtunk eljönni, mert a vasutakat lefoglalta a katonaság. Eközben, mielőtt az oroszok bejöttek, a feleségem a keresztanyjával együtt átment meglátogatni a magyarországi rokonokat, és pár napig nem tudtak visszajönni, amíg meg nem indult a határforgalom. Így jöttünk vissza családostól Pozsonyba.

A köztársasági elnök akkor kijelentette, hogy megegyeztek az oroszokkal, akik a belváros központjaiból kivonulnak a városszéli kaszárnyákba. Tőlünk két blokkal arrébb, a Kassai utcán volt a határvadászok kaszárnyája, és az oroszok, ahogy a tankokkal és a kocsikkal kivonultak a központból, körbevették ezt a kaszárnyát. Előre ugyanis nem akarták őket beengedni, csak mikor már a rádióban elhangzott Svoboda fölhívása, hogy be kell engedni az oroszokat. Mi a lakásból láttuk a tankok csövét a kaszárnyára irányítva. Attól féltem, hogy valami lövöldözésre kerül sor.
Később hallottuk, hogy azok közül, akik kint voltak a belvárosban, egy szlovák diáklányt és egy másik személyt agyonlőttek. Az orosz kiskatonák meg voltak ijedve, és mikor a református templom tornyából kirepültek a galambok, géppuskatűzzel az ablakokra lőttek, mert azt hitték, hogy valaki figyeli őket. Turcel Lajos barátom – irodalomtörténész mesélte, hogy éppen akkor jöttek le a Sztálin téren, és körülöttük is lőttek, még az irgalmasok templomára is.

Az előző hónapokban már meglazították az újságírás pártutasításait is, és úgy látszott, ha ez így megy, enyhül a kommunista terror. Alexander Dubček, aki az „emberarcú szocializmus”-ról beszélt, éppen ezt a célt tűzte ki, azonban ahogy bejöttek az oroszok, leállították őt, és jött a Husák féle rendcsinálás.
Egy vagy két hónappal később Prágában a csehszlovák hokicsapat győzött az oroszok ellen. A városokban az emberek nagy tüntetéseken dicsőítették a csehszlovák csapatot, és örömüket fejezték ki, hogy megverték az oroszokat. Utána való nap engem is behívtak a rendőrségre, hogy részt vettem-e a demonstráción, mert voltak, akik autókkal járták a várost, úgy tüntettek az oroszok ellen, és nekem is volt autóm. Mondtam, én nem vettem részt a tüntetéseken, és ha nem hisznek nekem, hívják be a szomszédokat, azok majd megmondják, hogy az autóm nem mozdult el. Nagy nehezen elengedtek, de megfenyegettek, hogy jól vigyázzak magamra, mert még bajom lehet.

Mikor Husák átvette a hatalmat, a vállalatoknál, a hivatalokban, még a kis cégeknél is jöttek az úgynevezett politikai ellenőrzések. A komisszió az igazgatóból, a pártelnökből, és a szakszervezeti elnökből állt. Az én cégemnél engem is behívattak. Mindenkit leellenőriztek, hogy mi a véleménye Dubčekról, mit csinált aznap, mikor az oroszok bejöttek, tüntetett-e. Nekem igazolva volt, hogy akkor Kassán voltam a családomnál, a kertben ültünk, és hallgattuk a repülőket a fejünk fölött – ennyi volt az én részvételem az oroszok bejövetelében. Dubčekról azt mondtam, hogy jó gondolatai voltak, de talán elhamarkodta. Meghagytak a beosztásomban, de továbbra is ellenőriztek. És persze, be akartak szervezni a pártba.
Akkoriban még nem fejeztem be a közgazdasági egyetemet, egy évem volt hátra, úgyhogy ezt elutasítottam, mondván, nekem most tanulnom kell, nem érek rá pártoskodni. Mikor befejeztem az egyetemet, újra jöttek. Akkor meg azt mondtam, hogy 40 éves koromban már nem kezdek politizálni. Ennek ellenére meghagytak a munkahelyemen, sőt amikor később leváltották a gazdasági helyettest, engem bíztak meg az egész gazdasági osztály vezetésével. Az ugyanis, aki addig volt a helyettes, amikor a cég eredményeiről kérdezték, mindig azt mondta, hogy majd legközelebb referál, előbb megtárgyalja Cséplővel. Ez többször is előfordult, a vezetőségben pedig megunták, és azt mondták, jöjjön ide az, aki tudja a dolgokat. Aznap, mikor megtörtént a leváltás, én egy tanfolyamon voltam a városban. Utánam jött a párt egyik helyi vezetője, és kihívott az előadásról, hogy menjek be az üzembe, mert komoly kérdést tesznek fel nekem. Bementem, ott pedig megkérdezték, hajlandó vagyok-e átmenni a gazdasági osztály vezetőségébe igazgató helyettesnek. Azt mondtam nekik, hogy ha megbíznak bennem, vállalom.

Besúgók és utazások
Besúgókkal én nem találkoztam. Csak pletyka szinten hallottam, hogy állítólag egyházi emberek, lelkészek is be voltak szervezve, akiknek jelentést kellett adni a híveikről. Később jó barátságba kerültem egy Virág Vince nevezetű csallóközi lelkésszel, aki elmesélte, hogy üldözték őt, próbálták beszervezni, és mindent megtettek azért, hogy elijesszék a híveket a templomlátogatástól. Azt a beszélgetést később a Kálvinista Szemlében is megírtam.

Közvetlenül mellettem azonban nem volt ilyesmi. Volt viszont egy akció, amikor külföldre lehetett menni, autóbuszos kirándulásra az üzemből. Nekünk itt Pozsonyban nem volt ilyen akciónk, de volt egy vágújhelyi fiók műhelyünk, ahol megszervezték ezt a kirándulást Berlinbe, Kelet-Németország fővárosába. Én is jelentkeztem. Ezt azonban megtudta a pozsonyi titkosok vezetősége, egyikőjük bejött az üzembe. Engem az igazgató irodájába hívattak, és vallatni kezdtek, hogy miért akarok Berlinbe menni, biztos el akarok szökni. Tudták rólam, hogy van egy öcsém, aki Kanadában él, ezért azt föltételezték, hogy Berlinen keresztül akarok átmenni Nyugat-Németországba. Megmondtam nekik, hogy ha akartam volna, akkor mentem volna, mikor az öcsém is. De akkor is beteg voltam, és most sem vagyok egészséges, mit keresnék én a „vadnyugaton”?

Utazni csak a szomszédos országokba lehetett személyazonossági igazolvánnyal. Eleivel kis vízumot is adtak, amit a határon fel kellett mutatni. ’68 után vettem egy Trabantot, és ’69-ben elmentünk a családdal egész Erdélyig. Kostyánszky Dani barátom ajánlott egy címet, Dobri Jánosékat. A házsongárdi temetőtől nem messze laktak Kolozsváron, ott volt lelkész. Náluk szálltunk meg első nap, azután összebarátkoztunk, és később, mikor Csehszlovákiába jöttek kirándulásra, ők is megálltak minálunk.

Erdély nagyon tetszett, csak csodálkoztunk rajta, hogy a híres erdélyi magyarok a vendéglőben nem nagyon mernek magyarul beszélni. Furcsállottuk persze a román feliratokat is. Lementünk Nagyszebenbe, majd Fogarason keresztül egész Brassóba. Megnéztük a Fekete templomot, átmentünk Székelyudvarhelyre, elmentünk a Gyilkos-tóhoz, és onnan mentünk vissza Kolozsváron keresztül. Megnéztünk mindent, amit lehetett, azt a székely múzeumot is, ahol Gábor Áron rézágyúja van kiállítva. Persze jártunk Magyarországra is, ahogy lehetett. Mikor meglett a Trabant, akkor már Kassára is autóval jártunk. A kislányok nem nagyon bírták az autóutat, olyankor daloltattuk őket, úgyhogy végig daloltuk az utat Kassáig.

A ”Visegrádi Négyek”
Az erdészeti hivatalt, ahol dolgoztam, a csehszlovák kormány likvidálta. 1958-ban volt egy börze, ahol megkérdezték, melyik gyár milyen munkaerőt igényel, engem pedig beajánlottak főkönyvelőnek egy autójavító üzembe, a CSAO [Československá Automobilová Oprava] autójavító cégbe. Mikor elmentem, majdnem rögtön visszafordultam, mert egy piszkos, olajos műhely volt egyszerű berendezéssel, két-három beosztott könyvelővel. Én addig olyan hivatalban voltam, ahol szőnyeg volt a padlón! Nem akartam ott maradni, de az ottani könyvelő, Lilingerová Betka annyira megagitált, hogy azt mondtam, egy-két hónapra maradok. A végén ott maradtam egész nyugdíjig. Először a könyvelésnek voltam a főnöke, és fölöttem volt egy gazdasági helyettes. Mikor őt leváltották, engem tettek meg helyettesnek.

Az igazgatóm egy szerelő munkásember volt, de értelmes ember. Volt egy beosztottja Pikler László, aki fiatalon börtönbe került, mint nacionalista, és kapcsolatot tartott az ausztriai menekültekkel. Nagyon értelmes fiú volt, és segített neki, mert az igazgató levelező tagozaton végezte az iskolát. Nem volt ez az igazgató egy gyűlölködő pártember. Betartotta a szabályokat, de toleráns volt, mert, ahogy mondtam, engem is kineveztek vezetőnek.
1960-ban egy AFIT nevű magyarországi autószerelő cég vezetősége állt meg nálunk Pozsonyban. Prágából jöttek a nagy autójavító cégek nemzetközi összejöveteléről, és megálltak nálunk, hogy megnézzék, itt hogy megy az autójavítás. A híres Tátra cégnek a teherautóit javítottuk. Persze ki más beszélt velük, mint én, az igazgató mindjárt maga mellé rendelt, hogy tolmácsoljak.

Mikor végigjárták az üzemet, és megnézték a technikát, az igazgatók megegyeztek egymás között, hogy legközelebb a mi cégünk küld egy delegációt Magyarországra, Túrkevére. Túrkeve egy kis város az Alföld közepén. Az igazgatót Pap Jánosnak, a főművezetőt Fehérvári Rudinak hívták. Mikor nálunk voltak, elmentünk várost nézni, bemutattuk nekik Pozsonyt. Fölmentünk egész a Szlavínra.
Akkor kezdődött egy kapcsolat, amely nagyon érdekesen fejlődött. Azt is mondhatnám, hogy kicsiben megalakítottuk a Visegrádi Négyek szövetségét, mert a mi cégünk Szlovákiában volt, a főnökség viszont – a Tátra cég – Morvaországban, Észak-Sziléziában, egy Koprivnice nevezetű kisvárosban, ez a magyar cég, az úgynevezett AFIT – Autófelújító Társaság, Túrkevén. Közben a mi cégünktől ment egy kiránduló busz a vezetőkkel meg a dolgozókkal Lengyelországba, föl egész Gdanskba, a tengerpartra. Visszafelé megálltak közel a szlovák határhoz, egy nagyobb város, Rzeszów mellett. Volt ott egy nagy autójavító, úgy hívták, hogy Boguchwala. Ott pedig összeismerkedtek az ottani vezetéssel. Később azok jöttek hozzánk Pozsonyba, a mieink pedig mentek Lengyelországba, és miután megismerkedtünk a magyarokkal, őket is összehoztuk a lengyelekkel.

Az első kiránduláskor, amikor Magyarországra, az ottani autójavítóba mentünk, engem hívtak meg tolmácsnak magyar barátaink. Hát így alakult ki a „Visegrádi Négyek”: a cseh, a szlovák, a magyar és a lengyel. Természetesen ez a kapcsolat szakmailag volt megalapozva, mert majdnem ugyanolyan típusú gépeket javítottak ezekben az üzemekben, mint mi, volt alkalom gyártási és anyagbeszerzési tapasztalatokat cserélni, sőt ki is segítettük egymást. Kicsit csempésztünk. Ha hiányzott nálunk valami, felhívtuk a túrkeveieket, és ha azoknak volt, akkor átugortunk – majdnem mindig én is velük, mint tolmács –, ami pedig nekik kellett, azt vittük magunkkal.
Titokban még a magyar-lengyel barátságot is felemlegettük, és mikor a szlovákokkal voltunk, akkor ugye a szlovák-lengyel barátságot kellett hangsúlyozni, úgyhogy ez egy rendes társaság volt. Elvittek bennünket például Krakkóba a Wawelba, az ottani székesegyházba, a lengyel vezető pedig elmondta, hogy sok küldöttség jár oda Magyarországról, és ha jönnek, mindig eléneklik a magyar himnuszt. De mi nem énekeltünk, mivel az igazgatónk mellett ott volt a kommunista párttitkár is.

’68 után megindult egy bizonyos nyomás, és nemzeti alapon kezdték támadni az itteni felvidéki magyarokat. Mikor Túrkevén voltunk, akkor mindig volt egy kis megvendégelés és egy-két kölcsönös éneklés: a mieink daloltak valamit, aztán meg a magyarok is. Én pedig, mivel ismertem ezt is, azt is, daloltam a szlovákokkal is és a magyarokkal is. Igen ám, de ez nem nagyon tetszett a soviniszta munkásoknak, úgyhogy bekerültem az úgynevezett vécé irodalomba. A cégnél ugyanis közös mellékhelyiségek voltak, és az ajtón egyszer észrevettem, hogy valaki kiírta, „Cséplő egy rühes kutya” – meg még cifrábbakat is. Később mondtam az igazgatómnak: „Igazgató elvtárs, híres ember lettem, bekerültem a vécé irodalomba”. Elmondtam neki, mi történt, erre azt kérdezte, mit csináltam. Mondom, semmit. A kutya ugat, a karaván halad, nem kell vele törődni.

Egy magyarországi kirándulás során, amikor Túrkevéről levittek bennünket Békéscsabára, ott az igazgatóm találkozott két szlovák vezetővel is. Az egyik technikus vezető ember volt, a másik a gyártásban volt. Mikor jöttünk haza autóval, szóba került, hogy örült, amiért ott voltak a szlovákok. Nem tetszett neki viszont, hogy a szlovák művezető bevallotta, hogy magyar iskolába jár a fia. Szlovák elemibe kezdett járni, de a gyerekek kicsúfolták, hát átíratták magyar iskolába. Akkor én azt mondtam az igazgatónak: „És az magának ugye nem tetszik, hogy magyar iskolába jár?” – „Nem” – mondja. Velünk volt egy csallóközi magyar szakember is, Kovács Jóskának hívták, ahogy jöttünk Magyarországról, nála álltunk meg elsőnek. Volt két kisgyereke, és az igazgató megkérdezte, hogy milyen iskolába járnak. Mondta, hogy szlovákba. Mikor onnan eljöttünk, megkérdeztem tőle, hogy ugye, ő jól csinálta. Jól, mondja az igazgató, de miért kérdem? Mondom neki, hogy mikor a szlovák gyereket Magyarországon magyar iskolába adják, az nem tetszett neki, de ha a magyar gyerek szlovákba megy, az már tetszik. Akkor megkérdezte tőlem, hogy az én lányaim milyen iskolába járnak. Mondtam, hogy magyarba. Megkérdezte, nem félek-e, hogy rosszabb lesz nekik? Mondom, nem lesz nekik semmi bajuk. Úgyhogy ez ilyen ember volt, szegény. Sajnálom, mert 55 éves korában szívbénulásban meghalt.
Ez a bizonyos kis Visegrádi Négyek egészen 1982-ig működött, amíg ott voltam a cégnél. Akkor mentem nyugdíjba. Utána még egyszer meghívtak egy közös találkozóra – már mint nyugdíjast –, és éppen a lengyelek szorgalmazták, hogy menjek én is. Azt mondták, hiába van tolmácsuk, én jobban ismerem a belső dolgokat.

Szocialista kereskedelem
Akkoriban nem lehetett csak úgy megvenni a Trabantot. Meg kellett kérvényezni, és akinek nem volt utalványa, az akár évekig is várt. Én az egészségügyi állapotomra hivatkoztam, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy kaptam utalványt, és megvehettem az autót. A pénzügyi részét hozni kellett a családból. Valamit kaptunk a feleségem részéről is, és egyrészt a mi keresetünkből, másrészt abból, hogy fordítottam egy szlovák mezőgazdasági tankönyvet, ezen kívül írtam az Új Szóba, onnan is jött pénzecske, lassan összeraktuk a Trabant árát. ’69-ben vettem meg a Trabantot és akkor kezdtünk járni Magyarországra meg Kassára. Jó kis autó volt, sose hagyott cserben. Kétütemű motorja volt, de előfordult, hogy csak egy hengerrel jöttünk haza – de hazajöttünk!
Egyszer Kassáról jöttünk haza, a lányok már valamivel nagyobbak voltak, én pedig élveztem a vezetést. Megelőztünk egy Skodát meg ilyen-olyan kocsikat. És a kislányok mondták: „Hajts apa! Hajts apa! Előzd meg, ne hagyd!” Ők is élvezték.

Eleivel például karórát sem lehetett csak úgy kapni. Pozsonyban volt egy hivatal, ott adták az engedélyeket. De a legszükségesebb, a ruházat, az ennivaló, az a mi családunkban megvolt. A szocialista baráti kapcsolatoknak köszönhetően pedig néha még kirándulni is eljutottunk. Például a túrkevei autójavítónak volt egy szállodája Gyulán, ott voltunk a családdal. Szlovákiában pedig a Vyhne fürdőben. Itt meg az erdészekkel volt jó kapcsolatom, akiknek javítottuk a teherautóikat.

A pozsonyi református gyülekezet a 80-as években és a fordulat után
Mikó Jenő
Mikó Jenő 1981-ben lett pozsonyi lelkész. A választás érdekesen zajlott, a pozsonyi gyülekezethez ugyanis Kostyánszky Dani barátom is jelentkezett volna, de a presbitérium és a gyülekezet a végén nem őt választotta, hanem Mikót, aki akkoriban farkasdi lelkész volt. Kostyánszky ugyanis nagyon szúrósan prédikált, túlságosan megmozgatta a hívek lelkét, sokan túl élesnek találták a prédikációit. A presbitérium néhány tagja, főleg az asszonyok elmentek Farkasdra meghallgatni Mikó Jenő prédikációját, és tetszett nekik. A választás után engem úgy könyveltek el, hogy én Kostyánszkyt akartam, amikor viszont a presbitérium többsége másképp döntött, azt mondtam, hogy aki lesz, az lesz, én együtt fogok dolgozni azzal, akit megválasztanak. Valószínűleg Mikó Jenő is hallott valamit, mert az elején távolságtartó volt velem szemben, a végén viszont összebarátkoztunk, még a gyerekeink is. Mikó Jenő nagyon művelt volt, sokszor a prédikációiban is idézett a klasszikus magyar irodalomból. Azt is engedte, hogy zenekar játsszon a templomban.

Mikó alatt egységes volt az egyház. A bibliaórák alatt mindenki hozzászólhatott, később Peres Imre alatt viszont az volt a jelszó, hogy a lelkész magyaráz a bibliaórákon. Mikó az istentisztelet után nem csak az ajtóban állt meg kezet fogni és elbúcsúzni a hívektől, hanem a templom elé is kijött, és beszélgetett az emberekkel. A kereszteléseknél pedig mindig kihangsúlyozta az anyanyelvi nevelés fontosságát, hogy az édesanyának az a felelőssége, hogy tovább adja az anyanyelvet – mindezt a kommunizmus alatt. Mikó alatt gondnok voltam, úgyhogy együtt jártunk vizitációkra és egyházlátogatásokra. Én ellenőriztem a gazdasági részt, ő pedig érdeklődött a hitélet és a templomba járás iránt. Autózás közben sokat beszélgettünk. Sajnos eléggé rosszul látott a sötétben.

Egyszer jöttünk haza Csallóközből, ő vezetett, és már sötét volt. Nem figyeltünk oda, beszélgettünk, és éppen csak hogy sikerült bevennünk a kanyart. Én kaptam el a kormányt. A végén, mikor már püspök volt, sofőr is járt neki. A sofőrje pedig a veje, Dobai Sándor volt, aki szintén elvégezte a teológiát, és lelkész lett. Sajnos, Mikónak a végén komoly betegsége volt, ezért nyugdíjba ment, és úgy két évre rá meghalt. Halála előtt Komáromban, Őrsújfalun vettek házat. Komáromban is temették el, én is ott voltam a temetésén. A felesége, Bözsike fél évre rá halt meg. Mikor Mikó utolsó évet volt itt Pozsonyban, megválasztottuk presbiternek a feleségét. Erzsébet gyermekorvos volt, és két lányuk született. Az egyikből pszichiáter lett, a másik lány, Andrea pedig tudott orgonálni, úgyhogy a gyülekezetben ő vezette az éneket.

Lévita akadémia
Már a ’89-es bársonyos forradalom előtt is mindenki tudta, hogy nagyon kevés a lelkész a szlovákiai református egyházban. A politikai fordulat után – Mikó Jenő püspök és Takács Zoltán főkurátor alatt – elkezdték építeni az úgynevezett katechéta képzést Komáromban. Ez nem teljes egyetemi képzést jelentett, hanem eleivel három-, később négyéves képzést azoknak, akik aztán kimentek olyan gyülekezetekhez, ahol nem volt lelkész.
Akkoriban ugyanis egy-egy lelkésznek 4-5 egyházhoz is ki kellett járnia, és az nagyon sok volt. Cserélődtek, de olyan is volt, hogy csak minden második vasárnap jártak a gyülekezethez. A lévita akadémia volt tulajdonképpen az alapja a mai Selye Egyetem református teológiai karának.

Takács Zoltán akkoriban Komáromban élt. Gépészmérnök volt, aki a hajógyárban töltött be vezető funkciót. Amikor megválasztották főkurátornak, beiratkozott Budapesten a teológiára és el is végezte. A végén görögöt adott elő a Selye Egyetem teológiai karán. A lévita akadémia megalapítása idején a püspöki székhely is Komáromban volt. A háború végén ugyanis Varga Imre volt a felvidéki püspök, akinek Rimaszombatban volt a székhelye, utána viszont Horváth Zsigmondot választották meg, aki egy Komárom környéki faluban volt lelkész. Ő Komáromba tette a püspöki székhelyet, oda hurcolták az irattárat és a könyvtárat is Rimaszombatból. Mikor Horváth Zsigmond meghalt, Mikó Jenő lett a püspök.

Az iskolához szükséges engedélyek kijárásában nagy szerepe volt a mostani lelkészünknek, Peres Imrének, aki – mivel pozsonyi segédlelkész is volt – jól ismerte az egyházügyi embereket, úgyhogy személyesen járt intézni az engedélyeket. Emellett ő állította össze a teológia akadémia tantervét is. Ott tanított például Erdélyi Géza, de maga Mikó Jenő püspök is, valamint lelkészek, püspök-helyettesek. A politikai fordulat után az iskola ötéves lelkészképzésre bővült. Mivel véget ért a kommunizmus, már könnyebb volt megszerezni az engedélyeket, úgyhogy elindulhatott a lelkészképzés.

Közéleti és írói tevékenység
A Csemadok működése Pozsonyban a fordulat után
A Pozsony Óvárosi Csemadok szervezetnek Bába Piroska alatt 1200 tagja is volt. Jó kapcsolatai voltak Magyarország felé. Olyan nagyszerű előadókat szervezett be, mint Bánffy György előadóművész, László Gyula régész, történész vagy Balczó András olimpikon. Az óvárosi szervezet volt a patrónusa a JAIK-nak, a József Attila Ifjúsági Klubnak is, ez ugyanis akkoriban önállóan nem létezhetett, muszáj volt csatlakoznia valahová. Sokszor az ő meghívásukra is jöttek előadók a Csemadokba.

Akkoriban sok fiatal összejárt, és még házasságok is köttettek. Bábáéknak volt egy fiuk és egy lányuk. Bába Iván Magyarországon lett ismert politikus, a lányukat, Ildikót pedig a politikus Nagy László vette el. Mivel Piroskáékkal jó barátságban voltam, Nagy Lacit is megismertem. Duray Miklós is járt a JAIK-ba, és tagja volt az óvárosi Csemadoknak is. Amikor politikai problémák voltak vele, a központi Csemadok kitiltotta őt, így nem járhatott az előadásokra. Emlékszem rá, hogy akkor is eljött, megvárta, amíg eloltották a villanyt, és akkor jött be.

Nagy László meg a Végh Laci összejártak politizálni, és egyszer engem is elhívtak egy ilyen beszélgetésre. 1989. november 17-én, amikor Prágában volt a nagy diáktüntetés, akkor Vágsellyén volt egy születésnap. Ott volt Nagy Laci és Tóth Karcsi is, akik azon az éjszakán megalakították az első szabad, nem kommunista politikai szervezetet, a Független Magyar Kezdeményezést – az FMK-t. Amikor a nagy kulcscsörgés zajlott a téren, mi is ott voltunk a feleségemmel. A lányom már a tévénél dolgozott, ami az akkori Sztálin tér fölött volt. Így az ablakból nézte az összejövetelt. Amikor hivatalosan is megalakult az FMK, Nagy Laci megkért engem, hogy vezessem a párt gazdasági részét. Elvállaltam, de se akkor, se aztán nem léptem be semmilyen pártba.
Megalakult az egyetemisták szervezete, a Diákhálózat is, akiknek szintén én vezettem a könyvelését. Később megalakult a HIFI – Heti ifjúsági Lap – is, amit D. Kovács Jóska, meg Somogyi Szilárd alapított, akiket szintén jól ismertem. Én szereztem nekik könyvelőnőt. Jól éreztem magam a fiatalok között.

Pozsonyi Casino
A rendszerváltás után Frideczky János megalapította a Pozsonyi Casinot. Ez a Frideczky János ükunokája volt annak a Frideczky úrnak, aki 1843-ban, amikor Széchenyi kezdte alakítani a kaszinókat, mint művelődési társaságokat, Pozsonyban is megalapított egy ilyen kaszinót. Frideczky János örökölt egy házat itt Pozsonyban a Klarisszák utcájában, a háború alatt azonban az épületnek nem volt gazdája, tönkrement, csak a falak álltak. Elintézte, hogy visszakapja az épületet, rendbe tette, és ott alapították meg a Pozsonyi Casinot, aminek persze én is tagja lettem, még az alakuló évben. Nem csak passzív hallgatója voltam az előadásoknak, hanem volt eset, amikor én vezettem az összejövetelt. Amikor pedig megjelent a könyvem, velem beszélgettek.

A kilencvenes években alakult meg a Szlovák-Magyar Baráti Társaság is. Az első ilyen társaság valahol Ipolyságon alakult meg, és ennek mintájára született a pozsonyi is, amelynek volt egy szlovák és egy magyar elnöke. A szlovák elnöke Brocsková Irénke volt, a magyar elnöke pedig Mayer Judit.
Eleivel 150-200 tagja is volt, de a végén 40-50 tag maradt. Én, a kálomista például előadást tartottam Szent Lászlóról, de Mátyusföld történelméről is. Az előadásaimat magyarul írtam meg, és Mayer Judit fordította le szlovákra. A lényeg az volt, hogy szlovákok és magyarok megismerjék egymást. Pozsony történelméről például több előadás is volt. Egyszer karácsony előtt Vajda Zsuzsika is tartott előadást a karácsony lényegéről.

Évek óta ősszel, októbertől decemberig tartanak a Pozsonyi Kulturális Napok, ami legtöbbször azzal kezdődik, hogy október hatodikán kimegyünk koszorúzni a kecskekapui evangélikus temetőbe. A Csemadok összvárosi szervezete építi fel a programot, és abban mindig van egy magyar színdarab is.

Publikációs tevékenység
Ahogy megindult az Új Szó kiadása 1948-ban, majdnem rögtön írni is kezdtem bele. Az akkori cikkeimet irodalmi riportnak nevezték, mert nem csak a tényeket írtam le, hanem kicsit ki is festettem azokat. Írtam például a táncról (Száll a nóta, ropog a tánc), de írtam úgynevezett „vizes riportokat” is, amikor tervben volt, hogy hajózhatóvá teszik a Vágot, én pedig eljártam a vizes mérnökökhöz. Készítettem riportot a jókai és a naszvadi iskoláról, de írtam társadalmi érdeklődésű cikkeket és nagyon sok recenziót is az Új Szóban. Megvásároltam a legújabb érdekes magyarországi könyveket, és azokról írtam, előbb az Új Szóban, aztán a Hét-ben.
A Hétbe írtam például egy riportot az öcsém útjáról Én és a kisöcsém címmel, amely arról szólt, hogyan került ki Kanadába, és milyen az ottani élet.
De írtam a Fáklyába is, egyszóval minden magyar lapban jelent meg írásom.

Aztán ’89 után akkor kezdtem újra írni, mikor D. Kovács Jóska, a Heti Ifjúsági Lap szerkesztője rábeszélt, mert meséltem nekik a vegetarianizmusról. Később recenziókat kezdtem írni, például Tóth László akkoriban megjelent könyvéről, de írtam Fábry Zoltán könyvéről is. Ezen kívül voltak írásaim az egyházi lapokban: a Kálvinista Szemlében és egy magyarországi egyházi lapban, a Confessio-ban is. Előbb a Confessio-t mutattam be a Kálvinista Szemlében – a Confessio szerkesztősége, mivel riportot írtam az újságukról, egy-két évig küldte nekem a lapot –, a Confessio-ba pedig a szülőfalum egyháztörténetéről írtam, arról, hogy milyen dokumentum van Rétén a cseh testvérekkel való kapcsolatról.
A Kálvinista Szemlében is megírtam, hogy a rétei anyakönyv háromszáz évig megmaradt, most meg sajnos eltűnt, ami nekem nagy bánatom.
1701-ben kezdték írni, annyi évig vezették, most pedig nem tudni, hol van.

Az írásaimmal kapcsolatban említem meg Koncsol Lászlót, akinek Kati lánya egy osztályba járt az én Julika lányommal. Mikor Koncsol kezdte kiadni a Csallóközi Kiskönyvtár keretében szerkesztett könyveit a Csallóközről, és olyan községről írt, ahol a reformátusokat emlegette, azokról a könyvekről recenziókat írtam a Kálvinista Szemlében.
Koncsol ötéves időszakokat szerkesztett össze, és látott el jegyzetekkel, 1828-tól 1848-49-ig. Laci barátom azt mondta, hogy sokat dolgozik a könyveken, de nem nagy az érdeklődés. Sem a református lelkészek, sem a parókiák nem veszik a könyveket. Ezért is igyekeztem írni a recenziókat, hogy az emberek megismerjék a könyveket a Szemléből.

Magyaróváron negyedévente kiadnak egy lapot, a Szél-Járást. Oda is küldtem recenziókat, riportokat a községünkről. Ez az aktív újságírói munkám eltartott egész a 90 éves koromig, amíg el tudtam járni a gyűlésekre, előadásokra.

Négy könyvem jelent meg. Első volt az a bizonyos helytörténet – Réte – bástya és menedék –, ami 1996-ban jelent meg, majd szintén ebben az évben jött a Rosszcsontok. Utána jelent meg a Mátyusföldi rosszcsontok, 2002-ben, az Azok a nehéz idők pedig 2006-ban.
Az első kimondottan helytörténeti könyv volt. Abban dolgoztam fel ezt a bizonyos rétei anyakönyvet és egy régebbi történetet, amit a pozsonyi levéltárban az akkor kiadott földrajzi könyvekben olvastam. Hozzáfűztem helyi gyerekmondókákat is meg fotókat. Ezt a munkát azért írtam, mert a Csemadok akkoriban felszólította a tagokat, hogy írjanak helytörténeti munkákat. Ezt én megírtam, beadtam a Csemadokhoz, azok kiadták megbírálásra. Az én dolgozatomat Püspöki Nagy Péter kapta meg, aki történész és író lett, és most Magyarországon ad elő egyháztörténetet az ELTE-n. Ő kiadott egy monográfiát Boldogfáról, amit nekem ajándékba adott, cserében azért, hogy megtarthasson egy példányt az én kéziratomból.

De ezzel még nem fejeződött be a történet, mert Magyarországon a Lakitelek Alapítvány is meghirdetett egy helytörténeti pályázatot, én pedig kiegészítettem az eredeti munkámat, és elküldtem Lakitelekre. A lakiteleki pályázaton ez a munka megért egy emléklapot és a harmadik helyet a közel 490 pályázat közül. Emellett megígértek húszezer forintot is a munka kinyomtatásához. Amikor ezt megtudta Huszár Laci barátom, a Csemadok egyik fő embere, aki megalapította a Gyurcsó István alapítványt – ennek a keretében adják ki az úgynevezett Gyurcsó István köteteket –, az alapítvány harmadik köteteként kiadta ezt a munkámat. Még a református pozsonyi egyházmegye is hozzájárult. A Mátyusföldi rosszcsontok egy külön karácsonyi almanachban is megjelent Szlovákiában – nagy sikere volt a családi karácsony leírásának –, később pedig kiadták Magyarországon a Szegedi Almanachban is, és a Pátria Rádióban is fölolvasták egy karácsony délután az irodalmi műsorban.

Könyvem az áttelepített rétei családok kezében
Gergely Péterrel hatéves koromtól voltunk barátok. 14 évesen együtt alapítottuk meg a Rétei Sport Clubbot, ő volt a kapitány, én pedig a kapus. A magyarok alatt részt vett a háborúban, és a háború végén, mikor a magyar hadsereg hátrált az oroszok elől, és Kassa környékén jártak, Péter jelentkezett a csehszlovák hadseregnél. Amíg viszont a magyarok Kassa környékén táboroztak, kijárt a szomszéd falvakba orgonálni a református templomokba, mert ő orgonista és kántor is volt. Amikor a csehszlovák hadsereg vonattal vonult Kassáról Prágába, ő szépen kiszállt Szencen, és otthon maradt. Egy fél évet tanított a szülőfalujában, amíg a kassai törvények alapján meg nem szüntették a magyar iskolákat.
Péter Csekes Katónak, Csekes Béla lelkész lányának udvarolt. Csekes Béla ismert református lelkipásztor volt, aki Kanadában kezdte szerkeszteni a magyar reformátusok lapját, és amikor hazatelepült, Patason volt lelkipásztor. Elvette a rétei Galambos László lelkipásztorunk lányát, az ő lányuk, Csekes Kató pedig eljárt Rétére a nagyanyjához, és innen járt be a pozsonyi gimnáziumba. Így ismerkedtek meg Gergely Péter barátommal, aki előbb szintén a pozsonyi gimnáziumba járt, később pedig a pozsonyi magyar tanítóképzőbe. Utolsó évét a komáromi református tanítóképzőben végezte el. Mikor összeházasodtak, Csekeséket kitelepítették, és ő is velük ment Magyarországra. Gödöllőn telepedett le, ahol megválasztották kántortanítónak. A tanítóképző után az egyetemet is elvégezte és olyan szakember lett a fizikában, hogy országos tanfelügyelőnek választották.

Amikor kezdtem érdeklődni a községünk történelme iránt, fölvettem Péterrel a kapcsolatot, amit azóta is tartottunk, ha lehetett, személyesen is. Ha Pozsonyba jött, meglátogatott. Mikor ’88-ban megszerveztük a rétei bejáró öregdiákok találkozóit, annak az egyik főmozgatója ő volt; mindig jelentkezett az év elején, hogy megszervezzük-e. Szerette a faluját, és mikor megjelent a könyvem, a Réte – Bástya és menedék, 20-30 példányt küldtem neki, amit ő az áttelepített rétei családok között terjesztett. Gergely Péter barátom olyan jól tartotta magát, hogy 90 évesen még autót vezetett és biciklizett. Tavaly tüdőgyulladást kapott, komplikációk léptek fel, és két-három hónap alatt elment az örök mindenségbe. 94 éves volt. Rá egy évre a felesége is meghalt.
A rétei bejáró öregdiákok találkozóin az elején 33-an voltunk, de ha most összejönnénk, talán hárman sem lennénk. Még a legrégibb barátom Gergely Péter is meghalt.

Gyerekek, unokák
Zsuzsi lányom nem ment férjhez a mai napig, de Julika 1991-ben férjhez ment egy Braunsteiner Tamás nevezetű fiatal baleseti sebészhez. Két fiuk született, Kristóf és Áron. Kristóf 22 éves, és a bécsi műszaki egyetemen tanul vegyészetet. Előtte természetesen a Duna utcai magyar alapiskolában járta ki a kilenc évet, és ott végezte el a gimnáziumot is. Érettségi előtt egy évvel azonban a család kiköltözött az Arab Emirátusokba. Tamás vejemet ugyanis – aki akkor a bécsi egyetemi kórházban dolgozott – kiküldték Abu Dhabiba, ahol új kórház alakult, hogy segítsen bevezetni a traumatológiát. Áron már az ottani angol gimnáziumban kezdett, Kristófot pedig a második osztályba íratták be. Azt ő be is fejezte, de utána hazajött, és a Duna utcai iskolában leérettségizett magyarul is. A magyar érettségi alapján aztán fölvették őt a bécsi egyetemre. Áron a nyár végén végezte el az angol gimnáziumot, és ő is levizsgázott magyarból itt Pozsonyban. Fölvették Abu Dhabi egyetemére, ahol angolul folyik a tanítás. Ez egy olyan speciális egyetem, amilyen a világon nincs, 110 nemzetből vannak ott diákok. Áron teljes stipendiumot [ösztöndíjat – a szerk.] kapott, és fizikát fog tanulni. Egyikőjük sem ment orvosira, mert az apjuktól nem hallottak sok jót az orvosokról. Sokat dolgozik, éjjeli szolgálatokat vállal, úgyhogy leintő véleménye van a szakmáról a docens úrnak. Mert ő docens, a professzori titulust csak azért nem szerezte meg, mert nincs rá ideje.

Tamás apja is magyar iskolát végzett, magyarnak tartotta magát, de anyai vonalon pozsonyi németek voltak az ősei. Tamás viszont gyerekkorában nézte a bécsi tévét, és a tévén keresztül tanult meg németül, úgyhogy a gyerekeket kétnyelvűen nevelték. A család nyelve magyar, de az apjukkal csak németül beszélnek.
Julika csak nyáron jár haza. Amikor az édesanyja beteg volt, eljött karácsonykor is. De mire van a modern technika? Ma már nincs távolság a világban, Skype-ozunk, majdnem minden este beszélgetünk velük. A vejemnek pedig februárban lejár a kinti szerződése, és költöznek haza, Pozsonyba vagy Bécsbe. Még nem tudni, hogy a lányom is vele marad-e Bécsben, vagy Pozsonyba jön. Neki még van tíz éve a nyugdíjig, neki valamit még csinálni kell. Ott kint nem volt munkája, ott ő nagysága volt. A főzésen kívül mást nem kellett neki csinálni, mert vannak munkások, akik mosnak, takarítanak. Ha a szülők visszaköltöznek, Áron kint marad. Ezek a gyerekek már világpolgárok lettek. Ezért is forszíroztuk, mi is, és az édesanyjuk is, hogy végezzék el a magyar gimnáziumot, hogy tanuljanak magyar történelmet, magyar irodalmat.

A Csemadokban a városi bizottság tiszteletbeli tagjává választottak, és még ma is megkapom a jegyzőkönyveket. A Csemadok óvárosi szervezetének továbbra is passzív tagja vagyok, fizetem a tagsági díjat, és az elnöknőtől kapom az információkat arról, mi történik. Viszont 3-4 éve teljesen megszűnt a kapcsolatom a Pozsonyi Casino-val.
A közéleti tevékenységet azért hagytam abba, mert megromlott az egészségügyi állapotom. Már csak a lakásban tudok járni két mankóval, és sajnos, ugyanígy járt a feleségem is. Kicserélték a csípőforgóját, amit viszont a szervezete nem vett be, és így ő is már csak mankóval jár bent a lakásba. Annyit tud csak mozogni, hogy segítsen a főzésnél, amit aztán Zsuzsanna leányunk csinál meg. Isten áldása ő nekünk, akinek talán az a sorsa, hogy ne menjen férjhez, hanem velünk törődjön.
Továbbra is végzi a munkáját a tévében – mint vágó napi 8-10 órát, de délelőttönként körülöttünk segédkezik. Sajnos az istentiszteletekre sem tudunk eljárni a templomba, ezért a budapesti tévén vagy a rádión keresztül sugárzott istentiszteleteket nézzük, hallgatjuk, vagy a református istentiszteleteket, de ha az nincs, akkor más protestáns istentiszteleteket.
Isten áldása, hogy járni ugyan keveset járok, viszont szellemileg még rendben vagyok.

Az interjút készítette, szerkesztette: Radi Ivett
Pozsony, 2014. szeptember-november

Forrás:
www.csemadok.hu

---

Cséplő Ferenc 99 éves korában, 2019. január 7-én hunyt el Pozsonyban. Hamvait április 28-án a rétei református temető családi sírhelyében helyezték örök nyugalomra.
Cséplőné Ráczhalmi Ilona 2023. június 10-én hunyt el, hamvait augusztus 18-án helyezték férje mellé a rétei temetőben.

Cséplő Ferenc bátyja István (1906-1969) és annak felesége Szloboda Irma (1908-1988) családalapításának jóvoltából, a mai napig élnek Rétén leszármazottai a csúzi Cséplő családnak.

Rétei születésű publicisták, közéleti személyiségek listája

(Laki László – Terra Rethe)

Forrás:
Bohony Beáta rétei lelkipásztor