Idősebb Markó Béla 1911. szeptember 30-án született az őrvidéki Németjárfaluban (Deutsch Jahrndorf, ma Ausztria). Gyermekkorát már meghatározta a történelem: a trianoni döntés után, amikor falujuk Ausztriához került, családja Magyarországra, Máriakálnokra költözött, hogy magyar földön élhessenek tovább. Tanulmányai után a mezőgazdaságban dolgozott, majd a katonai pályát választotta.
1938. november 10-én, a bécsi döntést követően került Rétere, ahol határőrként, őrmesteri rangban szolgált és a magyar–szlovák határ védelme volt a feladata. Katonái tisztelték, emberséges és becsületes magatartásáért megbecsülték.
Réten nemcsak szolgálati helyre, hanem otthonra is talált. Megismerkedett Molnár Sámuel és Dóka Jusztina legkisebb lányával Erzsébettel, akivel 1940-ben házasságot kötött. Három gyermekük született, Béla (1941), Mária (1945) és Erzsébet (1950), az első kettő rétén látta meg a napvilágot.
A második világháború idején a szlovákiai zsidótörvények következtében megnövekedett menekülthullám kezelésében vett részt. A határőrség tagjaként sokszor emberségesen viszonyultak a menekülőkhöz. A front közeledtével bunkereket építettek és védelmi állásokat alakítottak ki.
A visszavonulást követően Markó Béla elkerülte a hadifogságot, és 1945 őszén hazatért.
A háború utáni csehszlovák intézkedések során a rétei magyarokat két hullámban gyűjtötték össze, a szenci vasútállomásról deportálták őket Magyarországra. A Markó család azonban nem a hivatalos kitelepítési útvonalat választotta és az édesapa családi kötődéseire támaszkodva, csónakkal szöktek át a Dunán Magyarországra, karon ülő kislányukkal, Marikával. Hatéves fiuk, Béla Réten maradt a nagymamánál, aki további gyermekeivel és családjával nem került a kitelepítési listára, így Felvidéken maradhatott.
A család kalandos úton egyesülhetett újra, majd Máriakálnokon telepedtek le, ahol Markó Bélának több testvére is élt. A szétszakítottság mély lelki terhet jelentett a család számára, különösen az édesanya számára, akit megviselt, hogy rokonaitól és szülőházától elszakadt. Erzsébet másodunokatestvére volt többek közt Molnár Dezső nyugalmazott főszolgabíró is, akit szintén a kitelepítés veszélye fenygetett…
Az elszakított családtagok évente csak egy-két alkalommal, hivatalos engedéllyel találkozhattak, gyakran temetésre hivatkozva kérvényezve az utazást. A Szigetköz térségében időnként csónakkal is átkeltek a Dunán.
Egy ilyen átkelés alkalmával, amikor Rétere készültek, Molnár Erzsébet megcsúszott és a vízbe esett. Átázott ruhában, órákig fagyoskodva súlyos tüdőgyulladást kapott. Négy éven át kezelték tüdőbetegséggel, de nem tudták meggyógyítani. 1956 tavaszán felesége, Erzsébet meghalt, így három gyermekét egyedül kellett felnevelnie, munka mellett, szomszédi segítséggel.
Az 1956-os forradalom leverése után ismét történelmi fordulópont elé került. Sok ezer ember menekült a megtorlás elől. Markó Béla – emlékezve saját 1945-ös meghurcoltatására, amikor családját télen, csónakban hajtották át a jeges Dunán – részt vett a menekülők Ausztriába juttatásának megszervezésében. Tudatosan vállalta a kockázatot, és több ember életét sikerült megmenteniük.
Egy árulás azonban véget vetett ennek a tevékenységnek. Elfogták, vallatták, bántalmazták. Olyan súlyos testi-lelki károsodás érte, hogy végül elmegyógyintézetbe került. A győri kórházból már nem tért haza. Hosszú, 15 éven át tartó szenvedés után 1971-ben hunyt el.
Ifjabb Markó Béla, aki sokáig a mosonmagyaróvári fürdő vezetőjeként dolgozott, ma is évente „hazajár”, hogy ősei sírjára mindenszentekkor virágot vigyen és magyar nemzeti szalaggal díszített koszorúkkal emlékezhessen meg szeretteire.
A Markó család élete a 20. századi magyar történelem drámai fordulatain ívelt át: trianoni menekültek, határőrség, háború, száműzetés, 1956-os segítő, majd a megtorlás tragédiája. A sors egyszerre mutatja a történelem kegyetlenségét és az egyéni helytállás erkölcsi erejét.
(Laki László – Terra Rethe)
Források:
Ifj. Markó Béla
Tomovics Miroszláv
Kisalföld – 75. évfolyam 170. szám – 2020. július
