Könnyű volt rájönnöm, hogy tíz éve jártam utoljára Icáéknál, mert akinek világra jöttét annak idején ünnepelni érkeztünk, idehaza van. Igaz, betegágyban, ám mosolyának színességét még a bacilusok sem tudták szürkévé fonnyasztani. Széles vigyorral mondja, hogy ö bizony már tízéves, ami nehezen hihető, mert Magda sokkal érettebbnek tűnik, és — örömötökre, pelyhedző legények — gyönyörű nagylány lett belőle . ..
Az álomból meg valóság …
De ne vágjak a dolgok elébe, hiszen egykori rovatbeli gépirónőnkben földereng egy látogatásunkkal összefüggő ártatlan sérelem. Amikor gyerekágyas kismamaként elmesélte nekünk a család azon tervét, hogy vitorlást építenek, és amolyan mátyusföldi Cousteau kapitányként körbehajózzák Afrikát, Ázsiát vagy akár az egész Földet, egyik rovatbeli kollégám (akkor még mindketten az Új Szónál dolgoztunk) csupán annyit mondott: Cousteau kapitány? az más; ő nem itt él. E tamáskodásból sem akkor, sem utána nem pattant ki harag, Ica viszont évekig említeni sem merte senkinek a tervet. Csak hajtottak, ahogy mondani szokás, látástól vakulásig.
Akkor kezdtek odafigyelni rájuk, amikor a boldogfai udvarukon már majdnem készen állt a hajó, a magyarországi sajtó, rádió és tévé pedig tele volt Fa Nándorral és Gál Józseffel, akik közel két és fél év alatt körülvitorlázták a világot. Akkor már nem csak a faluban suttogtak arról, hogy az a konok fejű mérnökgyerek az a Tóth Laci meg a haverjai mégiscsak vízre szállnak azzal a tákolmánnyal. Mert a tákolmány, lassan, de biztosan, nyúlánk és karcsú szépséggé kerekedett, mígnem egy szép napon az utolsó kellék is helyére került a taton, s teljes pompájában bevetésre várt a kétárbocos futoro, amely a pezsgőkeresztségben a Sávitri nevet kapta.
A lakás ízlésesen berendezett, mégsem szép, mert ablakaiból betonerdőre nyílik kilátás. Ez is azonban csak a friss szemnek látható, mert a betonerdő sivársága egy idő után lehetetlenné teszi a benne lakók látását.
„A pléh, az ág s a madár nem állnak össze betonerdővé”, írja, igaz, más, verstani ellehetetlenülést hangsúlyozva Tőzsér Árpád, de a verstani helyzet következménye, „a sírás” itt is „fehér fogakkal visszafordul a számba”, ezen a lakótelepen is „egyedül maradok minden oldalról”.
Hát igen, Icáék is így élnek a Szlovákia fővárosát átszelő Duna jobb partján, Ligetfalun. Pontosan úgy, mint maholnap százezren.
Reggel útra kelnek a folyón túlra, a gyerekek a Duna utcai magyar iskolába, a szülök a munkahelyre, s mert néhányszor már mindnyájukban fölkavargott a keserű érzés, hogy bennük az otthont a város bal partja jelenti (amikor jelenti) — ahol pedig sem kutyájuk, sem macskájuk, s nem a jobb partja, ahol pedig minden látható és láthatatlan értékük raktárául szolgál e lakás —, közössé izzott az elhatározásuk, hogy elköltöznek innen. A túlsó partra. De ehhez az kell. hogy apa hazajöjjön, épségben, egészségben. Hogy meghozza a hajót. Amelynek hűlt helye ott, a boldogfai parasztház udvarán, mint egy láthatatlan kiskapu, vissza-visszavezet a múltba. Abba a meseszerű hét évbe. És egyre jobban érezteti mindnyájukkal, hogy ebben az egyre terebélyesedő nagyvárosban csupán laknak, kényszerből, mert ideköti őket a helyzet, de igazából Mátyusföldön vannak otthon. A két gyermek barátsága is ott él igazi áramkörben, ott, ahonnan apu is, anyu is elindult, az emberi arcát még őrző szűkebb pátriában.
A nullapontról indultak. Nem volt semmijük, csupán a szerelem meg a két gyerek, ami nyilvánvalóan kevés a hajóépítéshez. alapnak, érzelmi és szellemi tökének mégsem akármi. Az akarat mélyének megfoghatatlan anyagából, amelyek így vagy úgy, de mindnyájunkat bekerítenek legalább egyszer, lassan kibontakoztak a konkrét cselekvések, és kirajzolódtak a majdani tennivalók. Nehezen lenne kimutatható, hogy ehhez mennyi energiával járult hozzá az összetartozás-tudatuk, a tény, hogy ők négyen egymás életének szerves részei voltak — s mindmáig azok. És egyelőre felmérhetetlen az is, hogy Krisztiánban és Magdában milyen erőket fakasztott a bizonyosság, hogy szüleik nem olyan típusú emberek, akik korán elvesztett illúzióik foglyai maradtak, akik csak ábrándjaik fátyolszövetén át szenvedik és látják a világot.
Ica szerint nem csupán Magda, a tizenhárom éves Krisztián is az a fajta ember, aki tűzön-vízen át megvalósítja elképzeléseit. Bár őrá jobban oda kell figyelni. Ami természetes, nyugtatgatom Icát, hiszen Krisztián férfi, azaz kockáztató és vadászó alkat. Ettől még lehet jó klarinétos, mivelhogy zenész akar lenni…
És a családi történetek hallatán már nem is csak hihető, egyenesen nyilvánvaló, hogy pici koruktól mindketten részt vesznek a háztartási munkákban. Takarítanak, bevásárolnak, mosogatnak, etcetera, etcetera. És segédkeznek már a kertben is.
Ó, a kert. Sőt, a kertek! Szám szerint három. Amíg a vitorlás el nem készült, kertészkedtek. De mennyit! És a legtanácstalanabb pillanataikban sem hitték, hogy nem érdemes. Megannyi gúnyolódásra adhatott okot, hogy ennyire ráhajtottak a pénzre. Csak hát kellett. Sokba került a Sávitri. Rengetegbe. Közel egy évtizednyi kertészkedésbe, a szülők segítségébe, sok-sok lemondásba. Hogy mit jelent a több évnyi kertészkedés, három kertben, arról csak annak van fogalma, aki egyszer már lecövekelt bérelt földjén, és küszködve a sírással, mégis fogvicsorgatva állapította meg: oda a termés. Termeltek sok mindent. Fokhagymát, karfiolt, répát, paprikát, miegymást, piacoltak föl, a hegyekig, szerdán és csütörtökön, pénteken és szombaton, már éjfélkor elindultak, és megtörtént, hogy visszahozták az árut. Ritkán, de megtörtént. Ám bennük a kertészkedésből fakadó kudarcok nem valamiféle emészthetetlen eledelként rakódtak le — mint akikben a horribilis súlyú vágy, a gyors meggazdagodás fölött nem lebeg a szellemiekben való gazdagodás konkrét célja —, hanem mint valami üdv, mint valami majdani jóra fölhasználható borzalmas energia, amitől senkinek sem lehet bántódása. Ica sem tudja megmondani, mennyi pénz ment keresztül a kezükön, de nem is ezt tartja fontosnak, hanem a hajót. Más kérdés, hogy a kontinens egy másvalamelyik pontján jóval kevesebb robot kell, hogy egy tengerre vágyakozó férfi megvegyen — illetve, ami olcsóbb —, megépítsen magának egy közepes nagyságú. tízágyas vitorláshajót. Mert bármennyire is színesítem, a közel évtizednyi robot rettenetesen nagy ár egy vitorlásért. És ama rovatbeli kollégámból épp annak tudata bújatta elő a tamáskodást, hogy erre nálunk csak az igazán kivételes akaratúak képesek. Tóth László és felesége, Tóthné Neszméry Ilona képesek voltak rá. Persze, imitt-amott a barátok segítségével, akik kertészkedésből is kivették részüket, s akik közül most hárman ott vannak a Sávitrin. valahol Afrika déli csücskénél.
Ki csinálta volna ezt végig? Nyakamat rá, többségünkből hiányzott volna ehhez valami. Talán egy kis karfioltermelés? Talán egy szép szál uborka? Hm…? Nem. Leghamarabb az az acélakaratból szőtt szövedék, amely minden illúziók vértjéül szolgál ebben a brutalizált világban. Kényeskedés — ezt a szót nem ismerték. Védőpajzs — ezt pedig még önmagukkal szemben is … néha … — gondolom én. A lehető legtermészetesebben és nagylelkűen játszották végig azt a csiki-csuki játékot, amelyből az önmaguk iránti szigorúság és tapintat kiszorított minden kételkedést, ingatagságot és hisztériát. „… ahogy a csillag megy az égen…” — úgy ám, évekig.
És most az éjszakai felriadások, amikor, a rettegés, a féltés tragikus látomásokat vetít a semmibe. Vagy amikor megszólal a telefon, s mint a szorongás legérvényesebb dramaturgiájában színre kerülő mozzanat, felszínre tör az alig hallható, már-már néma sikoly! Mert Laci és barátai nem állják meg, hogy mint vérbeli búvárok, ne merüljenek le. És az a terület, ahol most hajózhatnak, valahol a Madagaszkár és a Mozambik közti szigetcsoport, telítve van cápákkal! De aztán Ica jobbnak látja elhessegetni a látomásokat, s elárulni, hogy Magda inkább átéli a helyzetet, mint Krisztián. Magdi is nő, teszem hozzá, de mintha nem hallaná, azzal folytatja, jó múltkor, mosáskor, a lány zsebében apja gyűrött fényképére talált. Pedig, a feszültség levezetésére, szinte naponta együtt nézik a térképet, vajon most hol lehet apa, és szinte napirenden van: jött posta? Nem jött. Mert Ica hosszú, beszámoló jellegű leveleire Laci nagy ritkán, s akkor is csak néhány mondatban felel. Viszont magnóra mondott élményeit nem minősítik leveleknek, holott… és ők maguk is izgatottan olvassák újra apjuk a Hét című folyóiratunkban megjelent élménybeszámolóját (az említett Hajónapló IDE KATTINTVA olvasható – szerk. megj. Terra Rethe). Mert az a publikáció is apát jelenti. Aki, most, hogy nincsen idehaza, különösen hiányzik. Aki talán meg sosem volt ennyire jelen ebben a lakásban, mint most. Persze, ez utóbbi mondat csak illetéktelenül közbeiktatott esetlegesség és nem szabad elválasztani, külön értelmezni a helyzettől.
Aztán meg azért vagyok képtelen megszólalni, mert megtudom, hogy a legénység két tagja. dr. Štefan Rybár, a Slovnaft főtechnológusa és Ladislav Onger, a Dimitrov Vegyipari Művek mestere semmilyen refundációt nem kap a vállalatától. Ica fényképeket tesz elém; a legénységet fogadja Csehszlovákia tanzániai nagykövete. Tudniillik, a Sávitri csehszlovák lobogóval hajózik, s legénysége ezt a közép-európai országot reprezentálja — eleddig dicséretesen. Mert külföldön tudnak róluk, figyelik őket, talán jobban, mint idehaza. És bár a legénység mindkét említett tagja kérvényezte a refundációt, Lacinak hetente huszonöt órát fizet a munkaadója, mondja Ica, a Slovnaft és a Dimitrovka egyetlen fillért sem halandó téríteni, mondván, a vállalatnak semmi haszna az ő utazásukból. Hát persze, tenném hozzá (ha meg tudnék szólalni), ők az országot képviselik, azt az országot, amelyből eddig hét vitorlázó hajózott át az egyenlítőn, s az már merő véletlen, hogy Szlovákiából ők az elsők. De Ica nem is várja, hogy szóljak, hogy mondjak valamit…
Még szerencse, hogy találtak védnökséget az Ostrava környéki TJ Bohumínben, amely számlát nyitott, és a szponzorok arra fizethették be adományaikat, ami épp elég volt a biztosításra, az élelmiszerekre és az egyéb apró hivatali kiadásokra. Azért választották a TJ Bohumínt, mert annak tagja a vitorlás kapitánya, aki lengyel, míg az első tiszt cseh, a legénység pedig egy csehből, három szlovákból és egy magyarból áll. Valamennyien csehszlovák állampolgárok. S mert feltételezem, hogy a német precizitás is mindnyájuk sajátja, akár azt is mondhatnám, Tóth László Sávitri nevű vitorlásán Közép-Európa utazik, a hajó mintha megfogható, konkrét alakot kölcsönözne ennek a többszörösen amorf földrajzi és szellemtörténeti fogalomnak. Lengyel, cseh, szlovák, magyar — egy szlovákiai magyar, indiai hercegnőről elnevezett vitorláson, valahol a több értelemben is sötét Dél-Afrika partjainál, cápák támadásainak kitéve — hát teremthető ennél sajátosabb, ennél egységesebb közép-európai helyzet? És ne feledjük, ők nem az áramlással, hanem — mi sem törvényszerűbb — szemben az áramlással. A széllel. Vitorlával. De azért sikerülni fog, reméljük.
És a helyzettől külön értelmezni azt sem szabadna, ami a legénységgel, illetve annak néhány tagjával történt. 1988 szeptemberében kellett volna elindulniuk, hogy körbehajózhassák Afrikát, s az idei év szeptemberére visszaérjenek a jugoszláviai Rijekába, ahonnan, közel két hónapi késéssel, 1988. november 15-én elindultak. A Szávitri legénységének útitervével ugyanis a legkevésbé sem törődött a hivatal. Mit is jelenthetett volna a nyomtatványokkal, pecsétekkel és engedélyezésekkel foglalkozóknak a tény, hogy Afrika déli csücskénél az áramlások egy bizonyos időszakban megfordulnak, már-már lehetetlenné téve ellenirányban a vitorlázást. Most nagyon hiányzik ez a két hónap, mondja Ica, de hát a papírok miatt késtek. És én is majdnem késésbe kerülök, mert ennek hallatán hosszú ideig képtelen vagyok megszólalni…
Sikerülnie kell, mondja Ica, hiszen annyi, de annyi munka, lemondás, annyi minden van benne, hogy az szinte elmondhatatlan. Mi igazán megtanultuk, hogy amit az ember nem a saját maga erejéből hoz létre, az nem az övé, az nincsen. Azt hiszed valakiről, hogy ő tényleg nagyon jó barát, de amint átlépsz egy bizonyos határt, ami benned nem is határ, vagy visszaél vele, vagy visszaüt. Amondó vagyok, és így neveljük a gyerekeket is, hogy ne add oda magad túlságosan, mert kegyetlenül visszaüthet. Igazából tehát egyedül élünk, a várost ez a lakás jelenti. De hétvégén hazamegyünk Boldogfára, és, szójátékkal élve, boldogok vagyunk. Elvagyogatunk az udvaron, teszünk-veszünk, s mert már megvan a Sávitri, nem robotolunk, már csak egy kertünk van, kertecskénk, ott a vityilló mögött, fokhagymával ültettük tele. Talán lesz annyi bevételünk, hogy jövőre elmehetünk rajta Jugoszláviába, és a Sávitrival lehajózunk a Földközi-tengerre, családostul. Talán a fokhagyma ára elég lesz rá. Talán. És a Laci is kell hozzá, persze, és Magda kiszól a betegágyból, apu nélkül nem megy. De nem ám.
Szigeti László
Tóth László és Prikler László felvételei
Megjelent 1989. június 20-án a Nő hetilap 38. évfolyamának 26. számában
Előzménycikk 1989. januárjából: Mert hajózni kell – Tóth László elindult Afrika felé