Hajónapló – 1. rész

Emlékeztetőül: a Hét idei második számában írást közöltünk (IDE KATTINTVA olvasható) arról a csehszlovák tengeri expedícióról, melynek nyolc tagja a Sávitri nevű házilag készített hajóval nekivágott a világtengereknek. Céljuk Afrika körülhajózása, a dél-amerikai partok érintése, s annak bizonyítása, hogy egy kis hajóval is végigjárható ez a rendkívül veszélyes, a fél világot befogó szakasz, melynek során az expedíció tagjai tengerbiológiai kutatásokat végeznek. Az elindulásuk után megjelent írásunkban azt ígértük olvasóinknak hogy az egy esztendeig tartó utazás során folyamatosan tartjuk majd a kapcsolatot az expedíció tagjával, a boldogfai születésű Tóth Lászlóval, aki a kezdetek kezdetén egyedül kezdte el építeni a Sávitrit. Örömmel tudatjuk olvasóinkkal, hogy e tiszteletreméltóan kalandos vállalkozás első szakaszán magnetofonszalagra mondott hajónapló anyaga megérkezett.
Tóth László beszámolóját Keszeli Ferenc feldolgozásában elsőként lapunk közli — ha nem is folyamatosan — de folytatásban, a világ kikötővárosaiban postázott magnetofonszalagok érkezésének sorrendjében. Mitagadás: a szalagok útja sem mentes a kalandoktól.

1988. NOVEMBER 15.
Szívdobogással léptük át ma este a határt Rajkánál. Hat esztendő. Ennyi ideig épült a hajónk, de felépült, és íme, most végre valóság lett: elindultunk a tenger irányába. A Sávitrit az ugyancsak magunk építette szállítókocsit kamion vontatja, mi pedig egy mikrobusszal követjük. Az előre kijelölt útvonal magyarországi szakaszán a Hungarocamion kísérőkocsija halad az élen, a magyar-jugoszláv határt átlépve pedig a Jugocar emberei kísérnek bennünket a rijekai kikötőig. Minden simán megy, de néhány kilométerre a tengertől, egy kéznyújtásnyira a kikötőtől a szállítókocsi
fékrendszere felmondja a szolgálatot, majd kigyullad az egyik első kerék. Mindez egy veszélyes, meredek hegyi lejtőn történik, ahol a legjobb kamionsofőr sem lenne képes ilyen körülmények között megállni. A felizzott, lángoló kereket menetközben sikerül eloltanunk. Szerencsénk volt. Éjfél előtt a rijekai kikötőbe érünk.

1988. NOVEMBER 16.
A kikötői tartózkodást engedélyező formaságok elintézése után emelődarut rendelünk, elkezdjük a hajó felszerelését, az árbocok felállítását, a vitorlák, a kötélzet elrendezését, s amikor már vízen vagyunk, adóvevőnkkel próba összeköttetést igyekszünk teremteni a tengeri hajókkal, majd kipróbáljuk a Satelit nevű navigációs berendezésünket, amit a tengerjáró hajók is megirigyelhetnének tőlünk. Aztán próbajárat a segédmotorral, próbautak vitorlákkal, iránytűbeállítás, manővergyakorlatok, — egyszóval a hajó tesztelése következik. Időközben több hazai és egy szovjet hajó köt ki a közelünkben, jönnek a látogatók, nem akarnak hinni a szemüknek, hitetlenkedve csóválják a fejüket, mert ilyen vakmerő vállalkozás sikerében hinni sem tudnak, s mondják, ők a tengerjáró hajókkal is sokszor szorongva indulnak el. Aztán elismerően bólogatnak, szívélyesek, segítőkészek. Tanácsokat adnak, a szovjetek pedig olyan tengeri térképeket, amelyeket szinte lehetetlenség beszerezni, szerepük számunkra felbecsülhetetlenül fontos.

1988. NOVEMBER 26.
Feltöltjük a víztartályokat, elintézzük a vámhatósági teendőket, átvesszük a jugoszláv felségvizekre szóló kilépési engedélyt, és pontban déli tizenkét órakor kihajózunk a rijekai kikötőből. A hazai tengerjáró hajók személyzete integet, kürtszóval búcsúztat bennünket, és rádión keresztül még egyszer jó szelet, jó hajózást kívánnak. Néhány tiszteletkör után felhúzzuk a vitorlákat és kihajózunk a tengerre. Fedélzeti szolgálatban vagyok. A nyílt tengerről összehasonlíthatatlanul bámulatraméltóbb a csillagos ég, mint a szárazföldről, ahol világítótornyokat látunk s távoli települések fényeit az égen. Csodálatos érzés tölt el: végre valóság kezd lenni az eddigi életemet betöltő álom.

1988. NOVEMBER 27.
Kétóránként váltjuk a szolgálatot, de nem haladunk, csak lézengünk a festői szigetek között. Szélcsend van ugyanis, a hajó orrát csak a holthullámok verdesik. Este tíz után felkerekedik a szél. Éjfélkor már viharos az ereje, négy-ötös fokozatú hullámok csapnak át a fedélzeten s mi óránként 6—6,5 csomó távolsággal sodródunk dél felé, mint egy dióhéj. Reggel ismét csendes a tenger.

1988. NOVEMBER 29.
Süt a nap, kellemes, nyárias az idő. Ellenőrizzük a felszerelést, átismételjük a navigációs tudnivalókat s az éjszakai vihar élményét beszéljük meg, boldogan persze, mert azt könyvelhetjük el, hogy a hajó kormánya jól reagált a viharos körülményekre: elég volt kinézni egy meghatározott csillagot s kormányzással követni annak állását. A két árboc között kifeszítjük az antennát és rövidesen a hazai rádió adását hallgatjuk. A szél fordul, erősödik, majd hosszú ideig ellenszélben vitorlázunk az olasz partok közelében. Sebaj, így legalább gyakoroljuk a manőverezést. Merthogy arra igencsak szükségünk lesz majd nehezebb helyzetekben. Olasz halászhajók hálóit kerülgetjük, sikeresen. Kipumpáljuk a vizet a hajófenékről, majd délig pihenünk. Délután a vitorlákat cserélgetjük, azt kitapasztalandó, melyik hogyan viselkedik, melyik a legalkalmasabb. Estére ismét eszményien haladunk előre s vacsoraidő után elhagyjuk az utolsó jugoszláv szigetet is. Hajónk vagy huszonöt fokos szögben, oldalra dőlve 5 csomó sebességgel halad előre. Sötét van, az albán partokat nem látni, de a tatnál a felkavart vízben planktonok világítanak Mintha tüzes csíkot húznánk magunk mögött. Körülöttünk tucatnyi halászhajó szedelőzködik, indulnak az olasz piacokra a zsákmánnyal. Rájuk nagyon kell vigyázni. A szabályzat szerint minden tengeri járművel szemben előnyt élveznek.

1988. NOVEMBER 30.
A kormánykeréknél ülök. Hihetetlen érzés. Jókedvemben dalra fakadok, ami elég ritkán fordul velem elő. Berajzoljuk a térképekre a helyzetünket, a hajónaplóba bejegyezzük a szükséges adatokat — légnyomást, szélirányt, erősséget, sebességet, s a mögöttünk maradt szakaszt. Közben beesteledik, ágyban fekve mondom szalagra az elhangzottakat. Holnap én leszek a szakács.

1988. NOVEMBER 30.
Kísérteties volt az éjszaka: vihar a javából. A fedélzeten csak a kifeszített kötél mellett tudtunk közlekedni, biztonsági övékkel a csuromvizes ruhánkon. Szárítkozni nincs hol, nem is érdemes, bár hideg van. Mire a konyhai edények a tűzhelyre kerülnek, szerencsére eláll a szél, elcsöndesedik a világ, a nap kisüt s jól vizsgázhatok első konyhai szolgálatból. Egy két napig még bizonyos, hogy az Adria déli csücskében hánykolódunk majd, mert a kevés szél is ellenszél, a segédmotor pedig kikötéshez vészhelyzetek áthidalásához, nem pedig az előrehaladáshoz van. Kevés a pénzünk, az üzemanyag pedig drága.

1988. DECEMBER 30.
Ismét vihar után vagyunk. A fedélzetes biztonsági övvel is csak négykézláb tudtunk közlekedni az éjszaka. Sebaj, edződünk. Megvirrad, a távolban villámlik, aztán egyszercsak szelíd bárányfelhők telepszenek az égre. A barométer süllyed, tehát egyelőre nem lesz tartós a jó idő. Este irányt váltunk, szél ellen, az olasz partoknak vesszük az utat, de így sem tudunk olyan sebességgel haladni, mint ahogy szeretnénk. Három-négy kilométernyire vagyunk az olasz partszakasz üdülőövezetétől. Bosszús vagyok, mert tudom: százévenként kétszer-háromszor fordul itt elő ez a szélirány. És tessék: mi kifogtuk, illetve nem tudtuk befogni a vitorláinkba. Mikor leszünk már Egyiptomban?

Tóth László tudósítása alapján
Feldolgozta Keszeli Ferenc
Tóth László felvételei

Megjelent 1989. április 7-én az A Hét hetilap 34. évfolyamának 15. számában.