Az előző rész IDE KATTINTVA olvasható
1988. december 23.
Port Said. Behajóztunk tehát a Szuezi-csatorna kiábrándítóan olajos vizére. A pillanat igazán felemelő, eddigi utazásunk során talán a legszentebb. Érthető, hiszen a világ egyik csodájának színhelyén vagyunk, ahol — ki tudná megszámolni, hány milliárd ásónyomot hagyott maga után az ember? Az Afrikát Ázsiától elválasztó keskeny földsávot minden bátor hajós bosszúságára alkotta meg a természet, hiszen ez a földsáv tette szükségszerűvé, hogy a csatorna megépítéséig Afrika megkerülésével lehetett csupán Indiába hajózni.
Márpedig a titokzatos Kelet nemcsak titkokat, hanem kincset érő fűszereket, selymet, drága kínai porcelánokat is jelentett elsősorban a kereskedőknek. Érthető, hogy már II. Ramszesz fáraó idején, sőt annál is korábban megkísérelték e földsáv mesterséges átszelését, s a perzsa hódítás idején, I. Dárius be is fejezte a csatorna építését. Igen ám, de a csatorna gyorsan eliszaposodott, használhatatlanná vált, így aztán már csak a római hódítók tették újra hajózhatóvá. Mikor pedig az arabok foglalták el a területet, előbb újra megtisztították, majd később 767-ben Manszúr-kalifa egyes szakaszait betemettette, hogy útját állja az esetleges támadásoknak. Hosszú idők múltán aztán már csak Napóleon gondolt a csatorna ismételt megépítésére, de a terv mégsem valósult meg.
A mai Szuezi-csatorna végleges megépítése 1859-ben kezdődött el. Negyedszázezer arab kubikos kezdte meg az embertelen robotot — igen lendületesen, csakhogy a lendület gyorsan alábbhagyott, mert az elviselhetetlen sivatagi hőség és az ivóvízhiány csaknem meghiúsította a tervet, mígnem egy párhuzamos édesvízi csatorna építésébe voltak kénytelenek belekezdeni, ami a későbbiekben megoldotta a munkások vízellátását.
Csakhogy az arabok ennyi idő alatt sem voltak hajlandók megtanulni a kubikostalicska használatát. A földet a fejükre tett kosarakban termelték ki, minek során megszámlálhatatlanul sok ember elpusztult. Húszezer fős francia, görög és olasz utánpótlást hoztak az építkezésre, de bizony ők is hamarosan hátat fordítottak a csatornának. Ferdinand Lesseps francia diplomata, aki a kilencvenkilenc évre kötött bérleti szerződés okán a legérdekeltebb volt a munkák befejezésében — földgépekkel folytatta és fejezte be a munkát. A hatvan méter széles és százhatvanegy kilométer hosszú Szuezi-csatomát 1869 őszén átadták a hajóforgalomnak. Ismert tény, hogy Verdi erre az ünnepi alkalomra komponálta egyik leghíresebb operáját, az óegyiptomi legendát feldolgozó Aidát.
Lefelé csurgadozunk tehát a szuezi vizeken. Csakhogy ez korántsem egyszerű feladat, s ráadásul nem is olcsó, hiszen a hajó átkeléséért 360 dollárt, a kikötőhasználatért fejenként öt dollárt vasaltak be rajtunk, ami a mi zsebünkhöz képest igen tekintélyes összeg. Az átkelés azért számít igazi hajós-próbatételnek, mert a hajókkal zsúfolt keskeny csatornán a motorok rezgése olyan magas, hogy még a csőpohár fenekéről is kifröccsen a víz, miközben a csatorna vize a legkisebb mértékben sem fodrozódik. Ha ezen a szakaszon műhibát követünk el, az számunkra végzetes lehet, mert ha valamilyen üzemzavar miatt kénytelenek lennénk leállni, a csatorna üzemeltetőinek joguk van hozzá, hogy a forgalmi akadályt jelentő üzemzavaros hajót felrobbantsák. Mindezt a folyamatos forgalom érdekében. Nagy tehát bennünk a szorongás, a drukk. Szerencsére elfogadhatóan haladunk s már jócskán bent vagyunk a csatornában, amikor tudatosítjuk: baloldalt — karnyújtásnyira — Ázsia földje, jobbra — ugyancsak karnyújtásnyira — pedig Afrika. Belenézek egy könyvbe, ahol azt olvasom, hogy a csatorna átadása óta történő folyamatos kotrások, medertisztító munkák során már hétszer annyi földet termeltek ki az üzemeltetők, mint amennyit annak idején az építők megmozgattak. Ezt teszik a sivatag homokviharai…
1967-ben itt robbant ki az arab-izraeli háború, melynek következtében a csatorna nyolc évig nem üzemelt. Délre elérjük a Szaharát. Itt már mindkét oldalon egyre sűrűsödnek a katonai ellenőrző pontok. A homokbuckáknak álcázott tankok csövei százszámra meredeznek az égnek. Az igazság az, hogy a part mindkét oldalon valóságos roncstelepnek látszik. Elrozsdált, kilőtt tankok és ágyúk, mindenféle furcsa harci eszközök hevernek szerteszét, szinte folyamatosan. Sűrűsödik a hajóforgalom is. Késő estére El-lsmályába, tehát Izmailbe érünk, ahol lehorgonyzunk. A mai napon kishíján száz tengeri — csatornái — kilométeres szakaszt hagytunk magunk mögött ami igen szép teljesítmény. Elégedetten hajtjuk álomra a fejünket… már aki alhat. Én ugyanis őrszolgálatban vagyok. Nézem a csillagos eget, egy magyar népdalt dúdolok, és elérzékenyülve gondolok haza. Azt hiszem, hogy amit most érzek, azt nevezik az igazi honvágynak. Mégis boldog vagyok, hiszen életem nagy ábrándozásának ez már a negyedrészben megvalósult pillanata …
Nem a partnál, csupán partközeiben horgonyzunk, mert a partnál fizetni kellene. Aztán fizetünk is, mert egy szembejövő hajó szépen kitoloncol bennünket a partra, ahol nemcsak hivatalosan, hanem különben is „fizetni” kell. Rengeteg ugyanis a kunyeráló. Mindegy nekik, csak kapjanak valamit. Apró zászlócskákat osztogatunk. Időközben összejön egy sikeres rádiókapcsolat az egyik csehszlovák tengerjáró hajóval, akik megígérik, hogy a Cechofrakton keresztül hazáig továbbítják az üzenetünket: „Jól vagyunk, megvagyunk, itt és itt vagyunk.” Aztán előveszem a magnót, felmondom rá a mai élményeimet. Miután befejeztem, a lejátszóra kapcsolok: Máté Péter énekel a Szahara közepén — aztán hirtelen elered az eső.
1988. december 24. – Karácsony napja
Hajnali négykor megérkezik a révkalauz. Ropogós, friss kiflit hoz a szárazföldről. Fél óra múlva már úton vagyunk. Az egyik társam előkeresi az aprócska műanyag fenyőt. Az asztal közepére erősíti, majd nekilát, hogy ünnepélyesen feldíszítse az egész hajót. A reggeli legpompásabb falatja a friss kifli. Óránként váltjuk egymást a kormánynál. Nem éppen kellemes, hiszen zuhog az eső… A révkalauz szerint ilyesmi húszévenként egyszer fordul elő ezen a pontján a világnak. Közben egy, a miénkhez hasonló indiai hajóval találkozunk. Ahogy elhaladunk egymás mellett, váltunk is néhány mondatot. Kiderül, ők is világ körüli úton vannak. Aztán ennél is felemelőbb élmény következik: az Orava nevű csehszlovák tengerjáró, melynek személyzetével még Rijekában ismerkedtünk meg — utolér bennünket a Szuezi-csatornán. Örömünk nem tart sokáig, mert a révkalauz a szabályzat szerint megtiltja, hogy az egyik hajóról átmehessünk a másikra. így aztán csak rövid időre horgonyt vetünk egymás mellett. Bolha és elefánt. Az elefánt szakácsa süteménnyel, sörrel, gyümölccsel, konzervekkel ajándékozza meg a társaságunkat. Pompás érzés ez a találkozás.
Délután fél ötkor kikötünk Pont Szuezben. Rendet rakunk a hajón, készülünk az ünnepi vacsorára. Keveset beszélünk, mindenkinek odahaza jár a képzelete. Halat próbálunk fogni, de nem sikerül, így az asztalra csak egy szimbolikus szardíniakonzerv kerül az egyébként bőséges menü mellé. Füstölt hús burgonyasalátával, sütemény, gyümölcs, sör.
Kilencven kilométerre esik e ponttól Kairó. Holnap oda készülünk.
(Utóirat)
A közelmúltban rövid telefonkapcsolatot sikerült teremteni a Sávitri legénységével, akik azóta átlépték az Egyenlítőt, de Tanzániában majdnem elkobozták a hajójukat. Az történt ugyanis, hogy a tervek szerint partra akarták tenni a Sávitrit, hogy a rárakódott algáktól megtisztítsák, majd újrafessék. Az utolsó pillanatban értesültek egy olyan helyi rendelkezésről, mely szerint minden vízijármű, amely nem az ország felségvizein, hanem a szárazföldjén található, az egyszerűen átmegy a tanzán állam tulajdonába. A Sávitrit ezért nem a szárazföldön, hanem egy ott horgonyzó lengyel hajó fedélzetén tették rendbe. Azóta újra úton vannak, magnószalagjaik folyamatosan megérkeznek, s élményeiket folyamatosan közöljük tovább a HÉT hasábjain.
Feldolgozta: Keszeli Ferenc
Fotó: Tóth László
Megjelent 1989. május 19-én az A Hét hetilap 34. évfolyamának 21. számában.
Pingback:Hajónapló - 4. rész -