Mert hajózni kell

Jó tizenöt esztendő múltán most töredelmesen beismerem, hogy nem volt igazam, amikor azt mondtam Tóth László barátomnak: tudod, hogy hová fogsz te elhajózni és mikor? A szenci tóra, de nem az óceánra…
A későbbiekben aztán csak erősödött bennem a hitetlenkedés, kivált akkor, amikor Tóth László napirenden teregetett elém különféle tervrajzokat, s azt bizonygatta, hogy ezek szerint a rajzok szerint fog ő betonból tengerjáró hajót építeni…
Ahogy telt az idő, úgy kezdett egyre komolyabbra fordulni ez az őrült álmodozás. Mert ő bizony nem adta fel. Töprengett, álmodozott, álmatlankodott tovább, és mondta a magáét — ekkor már konkrétabban: megépítem azt a hajót, ha addig élek is, és körülhajózom vele Afrikát. Legfeljebb nem betonból lesz, hanem vasból…
Ekkor már kérdéseim is voltak: hol fogod megépíteni, miből, hogyan, kivel és lehet-e majd vele hajózni is?
Tóth László aztán már nem sokat beszélt. Boldogfán, a szülőfalujában vett egy roskatag házat nagy kerttel. Ezt már csak akkor árulta el, amikor fővárosi lakásán már lehetetlenség volt öt telefonon utolérni, mert ekkor már minden szabad óráját Boldogfán töltötte a család. Dolgoztak a kertben keményen — évekig. Míg aztán az udvaron egyszer- csak elkezdett formálódni valamiféle alkotmány, hatalmas vasszerkezet, ami egy idő után egy hajószerkezet bordázatára kezdett hasonlítani.

És hat nehéz esztendő után felépült a hajó. Szinte még ekkor is hihetetlennek látszott, de a hihetetlen már nem az elkészülés ténye, hanem a folyamat millió nehézsége volt. Példátlan, keserves-mulatságos eset is történt időközben: a hajó, mely a Sávitri nevet kapta — elsüllyedt a szárazföldön. Az történt ugyanis, hogy amikor a hatalmas testet ki akarták mozdítani az udvarból — kiderült, hogy nem fér ki a kapun. Vagy a házból kell egy darabot lebontani, vagy hátulról, a kerten keresztül kell kivontatni a hajót. Az utóbbi látszott lehetségesnek. Csakhogy mire a kivontatás eszközeit előállították, akkorra egy kétnapos eső úgy átáztatta a talajt, hogy estére a kárörvendők jóízűen kuncoghattak a szárazföldi elsüllyedés példátlan eseményén. De ez a kudarc is jó volt valamire, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a hajótestet egyedül úgy tehetik útra, ha emelődaruval átemelik a ház fölött. De erre már csak a következő évben kerülhetett sor — sikeresen.

Nyolcvanhét őszén, egy szombati napon népes sereglet verbuválódott a szenci tó partján. A Sávitri ott pompázott a vízen. Nem eresztett, tökéletes volt a fekvése, a merülése, durrant a pezsgősüveg, sorjáztak a kézszorítások, s Tóth László barátom ünnepi mosolya mögött szomorúságot gyanítottam. Úgy gondoltam, hogy ez csupán a fáradtság lehet, a sokéves eltökéltség, a számtalan reménytelennek látszó, de mégis áthidalt apró kudarcok nyoma. Csak a hajókeresztelő utáni napon tudtam meg, hogy Tóth László édesapja az ünnepség órájában már fél napja halott volt.
Azért említem ezt, mert bár a két esemény között nincs ugyan összefüggés, de azt példázza, hogy sajnos a nagy örömbe olykor ennél is nagyobb üröm csöppen. Hát így van ez. Aztán a hajót újra visszavitték Boldogfára s a következő esztendő során ott várakozott az utcán, közvetlenül a híres boldogfai templom mellett, amely egyébként alig nagyobb ennél a hajónál.
Ez az egy esztendő volt az Afrika körüli út megszervezésének utolsó, már-már valószínűtlenül nehéz finise — annak ellenére is, hogy a végén számos szponzor jelentkezett, számtalan segítő kéz nyúlt feléjük. Igen feléjük, mert Tóth László ekkor már nem volt egyedül, hiszen az építés során magához hasonló, ugyanilyen elszántságé társakra akadt, akikkel a közös erőfeszítés árán végülis megépítette a hajóját.
1988. november 15-én este végre elindult a vontatókocsi, s az ugyancsak maguk építette futóművön gurult mögötte a Sávitri, szárazföldi úton közeledett Jugoszlávia irányába, a kisgyerekkor óta megálmodott, nagybetűs Tengerhez.

Szerencsésen eljutottak a tengerhez. Vízre tették, felszerelték a hajót, majd tíz nap múltán felvonták a vitorlákat, megszámolták egymást és a Sávitri csendesen eloldódott a parttól.
Nyolcan vannak, köztük zömmel olyanok, akik hasonló, de ez expedíció feladatát meg sem közelítő tengeri túrákat abszolváltak már: Alois Brzený kapitány, az expedíció vezetője, Ján Frouz mérnök, kandidátus, első tiszt, Véra Libosková mérnök második tiszt, Tóth László mérnök fedélzetmester, Ladislav Onger, František Potáček, dr Štefan Rybár, Ľudovít Baláž, az expedíció tagjai.
A Szuezi-csatorna irányában végighajóznak a Földközi-tengeren, majd át a csatornán, a Szuezi-öblön, a Vörös tengeren, az Arab-öblön keresztül érintik az Indiai-óceánt, s Afrika keleti partvidékének közelében Szomáliát, Kenyát, Tanzániát, Madagaszkárt, Mozambikot érintve jutnak majd el Afrika legdélibb csücskéhez, miközben olyan helyeken állnak meg, mind a Seychelle-szigetek, ahol a földkerekség leggazdagabb flórája és faunája található.
Tudni kell ugyanis, hogy ez a nyolc ember korántsem kéjhajózni indult el a világ óceánjaira. Jelentős felfedező- és kutató ambíciók vezérlik őket. Többségük sokatpróbált könnyűbúvár, akik nem elsősorban a neves kikötővárosok képére és hangulataira kíváncsiak, hanem arra, amit a tengerek mélye rejt. Az igazi csodára tehát, beleértve a szárazföldi ökológiai különlegességeket, a geológiai kísérleteket, a földfelszín, a tengeri áramlatok, a növény- és madárvilág, a korallok borzongatóan szép titkait is. Utuk nem luxuskaland, de minden bizonnyal életük legnagyobb élménye lesz a várható nehézségek ellenére is.

A várható nehézségek. Mert azok várhatóak, ám ha ezt az expedíciós utat abszolválják, egyedül lesznek a világon, akik egy ilyen méretű hajóval, ebben a sorrendben, és ilyen speciális küldetéssel ezt végig tudják csinálni. A veszélyt, a nehézséget pedig nemcsak egyedül a cápák jelentik. Afrika legdélibb csücskéig remélhetően jól utaznak majd, mert garantált hátszéllel siklik a kétárbocos. De ezek után, ha fordulnak, és Szent Ilona szigetének veszik az irányt, bizony, ellenszélben fognak hajózni az Atlanti-óceánon, ahol Ascensionon keresztül a brazíliai Recifét kívánják elérni. Ezek után lépik majd át másodszor is az egyenlítőt, majd északnak fordítva a kormánykereket immár hazafele próbálnak közelíteni. Jóllehet, az otthon még igen nagy távolságra van, hiszen Gibraltárhoz csak akkor érnek, ha már kikötöttek a Kanári-szigeteken, majd a Madeira-szigeteken. Gibraltáron túl, bent a Földközi-tengeren már otthonközelben érezhetik magukat, de útba ejtik még a Baleár-szigeteket, Palma de Mallorcát, az olaszországi Barit, majd ezt követően, a terv szerint tizenegy hónap múltán, 1989 őszén kötnek ki újra a jugoszláv partokon, ahonnét még hátra van az egy-két napos szárazföldi út — hazáig.

Hazáig, ahol valamikor harminc-harmincöt évvel ezelőtt, a szenci tó partján egy piros klottgatyás kiskölyök előbb arra vágyott, hogy megtanul úszni, aztán arra, hogy beüljön egy kis csónakba, majd az is izgatni kezdte, hogy mi lehet vajon a víz alatt, hogyan úszkálnak a halak. És kíváncsiságának máig sem maradt határa.
E sorok írásakor valahol a Szuezi-csatornán hajózik, hajóznak együtt, ők nyolcan, akiket a kíváncsiságon és a kalandvágyon túl legjobban a megismerés emberi ösztöne hajtott — már akkor, amikor elképzelésnek is túlontúl vakmerő és megvalósíthatatlannak tetsző volt ez az elhatározás. De nem Tóth László mérnökben volt az, s nem a később hozzászegődött társakban, hanem bennünk, magunkfajtákban, akik legfeljebb a vágyódásig vagyunk képesek eljutni, s papírhajót sem hajtogattunk évtizedek óta.

E sorok írásáig Tóth Laci barátomék még nem jelentkeztek. Ezt majd akkor teszik, ha a szuezi belépés előtt először kötnek ki Búr Szaidban. Gondolom, napokon belül esedékes. Egyezségünk szerint pedig majd minden kikötésnél útnak indít egy magnószalagot, rajta az addig történt események, élmények beszámolójával, s diafilmeket is mellékel persze. Mindezt azért, hogy élményeiket feldolgozva a közel egy esztendeig tartó expedíció során a Hét hasábjain beszámolhassunk mi is az élményeikről (az említett Hajónapló IDE KATTINTVA olvasható – szerk. megj. Terra Rethe). A szalagok persze a családhoz, Icához, az itthon maradt feleséghez, és a gyerekekhez, Krisztiánhoz, Magdihoz jutnak előbb, akik nemcsak édesapjuk távollétét izgulják majd végig, hanem végigizgulták a hajóépítés kemény éveit is. És végig is dolgozták persze — sok erővel, türelemmel. A legtürelmetlenebb most a tizenhárom éves Krisztián, aki alig várja, hogy felnőtt legyen s apja nyomdokaiba lépjen. Az apjáéba, aki Bartalomeo Díaz portugál hajós, majd az öt követő Vasco de Gama nyomain fél évezreddel ezelőtt vették célba a Jóreménység-fokot…

Jó sok reményt, esélyt, kitartást és jó hajózást fiúk! Csehek, szlovákok, lengyelek és a magyar Tóth László. Ők nyolcan egy ország négy nemzetiségét képviselik ugyanazon a fedélzeten. Várjuk a jelentkezést!

Keszeli Ferenc
Fotó: a szerző és Gyökeres György

Megjelent 1989. január 6-án az A Hét hetilap 34. évfolyamának 2. számában