Egy mexicói önkénytesnek igen érdekes útirajzait kezdjük meg e tárczaczikkel:
Kedves szülőim!
Hosszas hallgatás után végre elég szerencsés vagyok, eddigi éleményeimet vázlatban veletek közölni, a mint azt szerény tehetségem engedi.
Folyó évi martius 15-én St.-Nazairból irt levelemben röviden érintém, hogy ugyanazon hó 16-án tengerre szállunk; a mint az délutáni 4 órakor, ágyuszó mellett, meg is történt. Az idő csendes, de kissé borús vala, egészen megegyezöleg lelkiállapotommal; mert egy részt bánat marta lelkemet, ha reátok gondolék, másrészt pedig megnyugodék abban, hogy: tibi aras, tibi occas, tibi eidem et metis (fordítás: Magadnak szántasz, magadnak boronálsz, magadnak vetsz, és magadnak is aratsz. – szerk. megj. Terra Rethe) ; ha már ezen elkeseredett lépést tettem, annak következményeit végig férfiasán el kell viselnem.
Körülbelöl 2 óra múlva vitt ki jó gőzösünk, „Floride,“ a Loireból, melynek jobb partján St. Nazair kikötőhely fekszik, a sik tengerre. Harmadnap az idő és szél változott, az ég komor, a szél üvöltő kezdett lenni úgy annyira, hogy éjfél felé becsületes viharrá vált, mely hajónkat, mint valami játszólapdát ide s tova hányta. A mi engem illet, nem tudom miért—vagy mert fedezet alatt valék, vagy az éj csillapító álmai következtében, elég az ahhoz , reám ezen vihar legparányibb hatást sem szüle, mig ellenkezőleg társaim, többnyire meglett emberek, megszeppenve feküdtek szanaszét a kemény lóczákon.
Reggel kimentem a fedezetre, és csakugyan mondhatom nagyszerűen lépettem meg! Hajónk, mint valami dióhéj a nagyszerűen tornyosuló hullámok között, most fel, most letüne, derekasan küzdve az elemek: szél és víz hatalmával. Ez alkalommal lepett meg engem is a tengeri betegség, melyet azonban két nap múlva szerencsésen lerázván, azóta utamat ép egészségben folytatám.
A vihar három nap és éjjel folyton dühöngött, keverve csipős esővel – negyed napra éjjel azonban oly erőre emelkedett, hogy a hajóskapitány mindnyájunkat fedezet alá parancsolt, és senkit többé fel nem eresztett. Itt, parányi téren, körülbelöl 250 ember valánk elcsukva; hogy a helyzet nem vala kellemes, gondolhatjátok, mert a betegek ki nem mehetvén, fektök álltokban áldozának a tengerek kérlelhetlen Istenének. A szélvész odakünn azalatt nőttem nőtt, sem állni, sem ülni vagy feküdni nem lehetett, a hajó oldalát a hullámok oly erővel verdesék hogy a deszkák, melyek vaslemezekkel fedvék, minden perczben szét váltani rémlének. Minden hullámcsapás a hajót fenékig rázkódtatá, és azt a szó valódi értelmében felforgatá. Épen 10 órakor a szél és viz hatalma feltöré a fedezet becsukott nyilását (die Lucke), s a viz hozzánk rémséges mennyiségben kezde befelé özönleni. Ezen percz valódilag rémséges vala.
Lámpánk nem volt, nem láttunk semmit, a sötétség rémitö vala, az emberek egymást lökték, ki akarván menni a támadt résen, de ez a beözönlő hullámok miatt lehetlen volt; de ez nem volt elég, ekkor a hullámok ereje kívülről egy ablaktáblát is zúzott össze, és a vizet folyókép engedé behatni. — A rémület minden oldalról nagy volt, mindenki — sőt mint később értesülék — az egész hajó népsége és a tisztek is perczröl perczre a hajó felfordulását várták.
Embereink szitkozódtak, káromkodtak, sirtak, egy szóval, kiki saját egyénisége szerint várta a halált. El nem mulaszthatom, itt az általános ijedtség között előfordult, valóditag comicus eseményt megemlíteni.
Reákiáltottunk a trombitásra, hogy alarmot fújjon, a hajókapitányt reánk figyelmessé teendő. De a szegényt a félelem annyira megháboritotta, hogy a trombita végét nem tudta megtalálni, és folyton a nagyobb nyílásba fújt.
Mellettem pedig egy vén huszár csak azért káromkodott, hogy huszár létére ily csúnya sós vizbe kell fúlnia.
A viz azalatt kö- rülbelöl 4 lábnyira emelkedett nálunk, s már is nagyon úszkáltunk, midőn végre a matrózok segítségével sikerült az ablaktáblákat becsukni, és igy a hullámok beözönlését gátolni. Én az alatt a szó teljes értelmében felusztam a fedezetre, s ott valódi gyönyörrel átengedtem magam ezen nagyszerű látvány szemlélésének.
A hullámok a hajó fedezetét nemcsak hogy ellepték, de azon átvertek annyira, hogy a középső nagy árbocznak csúcsa habba merültnek látszott.
A szél ereje minő nagy vala, gyaníthatod, mert a hajóköteleket czérnaszálkép tépte szét, s éjfél után 1 órakor a kormánylánczot is elszakította. Ez vala a legválságosabb percz: a hajóskapitány kulcsolt kezekkel kérte fel a legénységet bátor kitartásra, s, azok ugyancsak emberül viselték magukat. Én négykézláb egy vastag kötélbe fogódzva, az éj sötétébe meresztém szemeimet, nem gondolván azzal, hogy az átcsapó hullámok bőrig áztatának. A szél hogy emelt engem a kötéllel magasra és vágott oda az árboczhoz, de a nélkül, hogy megsérültem volna, azt meg nem magyarázhatom elegendökép; hogy minő zaj vala az egész hajón, azt, s a hullámok s a szélvész dühöngő nagyszerűségét kellőleg leírni, nem bírok Jósika elég ügyes tollával; de különben is azt magatoknak élénk fantáziátokkal lefesthetitek.
Egy percz igazán pompás volt: a hold szakadozó felhő lepeléből parányi időre kibontakozván, sápadt világát bágyadtan önté el a felzudult tengeren, melynek habos hullámait az üvöltő szél óriási erővel hegynyi magasságra emelvén, szegény gőzösünket sarkig rázkódtatá meg, és annyira sülyeszté oldalt, hogy a habok a kéményen becsapván, egész a gépezetbe folytak le. Ekkor hivém, hogy utolsó óránk csakugyan eljött; az első helyen utazók egy unisono ordítással rohantak le a cajütökbe, magukat a berohanó viz ellen óvandók.
Végre, miután a szélvész teljes 6 nap kisebb-nagyobb mértékben folyton dühöngött, a felháborodott tenger lecsöndesülvén, további utunkat a legszebb időjárás mellett folytatók.
Röviden megemlítem itt, hogy utazásunk elején a levegő csipős és kellemetlen vala, de körülbelől 10—11-dik napján melegre változott, és végül már tropicus jellegét meg nem tagadá.
Martius 30-kán érkeztünk Martinique szigetére, Fort de France kikötőhelyre, mely felett körülbelül 500 lábnyi magasságban egy kis eröditvény őrködik. Ebben franczia katonaság van, a sziget ugyanis Frankhon tulajdona, mi is kikötvén, és ide felmarschirozván, beszállásoltattunk.
A kilátás egy mákszemnyit s e enged Európa leghíresebb látványainak, azon előnynyel, hogy itt a tájék kies és valódilag tropicus természetű.
A város maga nagyon csinos és gyönyörű kertekkel, virágokkal, madarakkal és tömérdek kigyókkal bővelkedik. E hely különben is nevezetes azért, mert itt született I. Napoleon első neje, Josefine Beauharnais, kinek is gyönyörű szobra egy, a tenger mellett fekvő nyilvános sétahelyen van fel állítva.
Az élet magában nem drága, egy ebéd pár couvert 5 franc, tehát 2 ft; ekkor kapsz levest, halat, beafsteaket, sajtot, legválogatottabb gyümölcsöt, vörös borban ázott ananast és egy palaczk bort. Igaz nekem az is drága volt, de meg nem állhattam, hogy a rosz, mocskos, silány, kevés, egy szóval alávaló hajó menage után egyszer jól ne lakjam.
April 2-án újólag hajóra szállván, 7-én öt napi kellemes ut után Cuba szigetére értünk, a hol is St. Jago de Cuba kikötőben horgonyt vetettünk. Ezen sziget spanyol kormány alatt van és spanyol nyelvvel él is. St. Jago de Cuba kikötő a sziget közepén fekszik, és ez úgy magyarázható, hogy a tenger gyönyörű hegyek között, melyek csupa kisebb-nagyobb erősségekkel fedvék, a sziget közepéig kanyarodik. Gőzösünk a sik tengerről mint egy 2 óra alatt fordult be a kikötőbe, s miután mindenütt a parthoz csak 100-200 lépésnyire hajóztunk, kellő alkalmam vala Déli India ezen gyöngyét „die Perle von West-Indien“ szemügyre venni.
A vegetatió minden tekintetben dús, gazdag fákban, virágokban, állatokban, czápák, delfinek, repülöhalak, pelicánok, nagy vizi madarak, melyek a tengerbe csapva, s a szó teljes értelmében elmerülve fogják a halakat, szóval valódi paradicsom; ezt mind csak a hajóról látám, hát a sziget belseje!
Kiszállnunk nem volt szabad, mert csak egy nap maradtunk, de a városból sok nép kijött a hajóra. Itt akadt szerencsém egy pécsi születésű honfitársunkkal találkozni, ki 1848 óta itt lakik; vagyonos ember, kereskedő. Ez oly szives volt, engem 100 darab pompás, echt Cuba szivarral megajándékozni, melyeket Európában talán 20 ftjával kellene fizetni; a szivarok neve Cazadores. Ugyancsak ezen úri ember — neve Lakits — emlité nekem, hogy ezen a szigeten több magyarok tartózkodnak, s különösen kiemelé még azt is, hogy ezen sziget legöregebb emberei — magyarok; mindannyian pedig jól birják magukat, plantage birtokosok. Estefelé, midőn elindulánk, igen barátságosan búcsúzott tőlem, nehány kellemesen töltött órának kedves emlékét vésve lelkembe.
Cuba szigetéről elindulván, utunkat minden egyébb fontosabb esemény nélkül folytattuk, és april hó 12-én Vera Cruzban kikötöttünk. A hajóról nézve Vera Cruz, t. i. a város, szép látványt mutat mindaddig, mig az ember a mögötte fekvő tájat szemügyre nem veszi; mert ennél kietlenebb, holtabb, és igen szomorú benyomást okozó tájt gondolni sem lehet. Akármerre tekintesz, nem lát szemed mást nagy fövény sivatagnál, hegyek, völgyek mind égető fövény, és csak néhol akad meg a fáradt szem egy elkorcsosult, silány, s a nagy hőségtől égetett bokorban, melynek hitvány árnyában fáradt utas enyhet még sem lel a nap heve ellen.
Partra szállván, az egész magában elég jól épült, de tisztátlan és nem különben büdös városon át, nehezen megrakva, körülbelöl egy órányira kellett a kaszárnyáig rekkenő melegben marschirozni. Itt hivém először, hogy feldülök, mert a szokatlan súly és a nagy hőség majd egészen tönkre tettek. Egy napi időzés után, melyet a város megtekintésére felhasználtam, másnap reggel vaspályán az ország beljébe indultunk, és délfelé az utolsó állomást — Paso del Macho — csodálatos szerencsésen elértük; csodálatosan pedig azért, mert eltekintve a világhírű americai gyorsaságtól, melylyel itt kocsiznak, a pálya építése a legsilányabb, s még hozzá a hidak számtalanak, s oly könnyelműséggel építettek, hogy azoknak összedőltétől minden perczben joggal lehet tartani.
Paso del Machoban 4 nap táboroztunk egy dombtetőn szabad ég alatt, mindennemű fenevadak közepeit; mert idáig Mexicó leggazdagabb talán a mérges férgek minden fajában, kígyók, scorpiók, a legmérgesebb három láb hosszú ezerláb (Tausendfuss), mosquiták és egyéb, a természet rémséges szüleményei Vera Cruztól eddig csak úgy hemzsegnek. Ezen állatoknak menyországuk a forró fövény, és abban Paso del Machioig — mely a fövénytenger határán fekszik — ugyancsak hiány nincsen.
Madár itt nagyon kevés van, legtöbb a dögmadár (aasgeier) és a papagály; éneklő madarat nem hallottam itt.
April 17-én reggeli 2 órakor 11 napi gyalogutunkat Puebla felé megkezdtük. Mindannak daczára, hogy nem vagyok túl erős, ezen, valódilag fárasztó utat, hála az égnek, teljes épségben és jó kedvvel bevégeztem. Naponként 8-13 órát gyalogoltunk reggeli 2 órától egész délutáni 2-3 ig; minden embernek holmija, legyen privát, legyen állami, hátán és kezében fityegett. Itt helye lesz egy, reám nézve igen érzékeny csapást felemliteni, mely tengeri utamon ért. Azon szélvész alkalmával, melyet fentebb emliték, több mint 100 embernek bagageja a hullámok által a tengerbe sodortatott, s ez alkalommal az én nagyobb útitáskám, fehérneműm legnagyobb részével, 2 pár csizmával stb. elveszett, s csakis a kisebb táska, 2 ing, 1 gatya, nehány pár kapcza, zsebkendővel és a ti kedves fotográfiátokkal maradt meg azon kívül, a mi rajtam vala. Ezen keserves csapásnak köszönöm tehát, hogy marschunkat némileg könyebben viseltem el, mintha összes bagagemat kellett volna vinnem.
Utunk napról napra szebb, gazdagabb tájakra vezetett, és szépségének tetőpontját Orizaba városánál érte el, a hol is a nagyszerű, kies, kedves és meglepöleg regényes, csodálatos összhangzásban van képviselve. Megjegyzem itt még, hogy Paso del Machotól az ut folyton emelkedik, s legmagasabb pontját Orizaban túl eső statioban találni, a hol is a Cordillerákon Azubzingónál átkelve, körülbelül 9700 lábnyira a tengerszine felett marschiroztunk, a szó teljes értelmében felhók között. Ezen egész hegysort uralja a 16,000 láb magas Pic de Orizaba, mely örök hóval fedett tetöjét büszkén emeli égnek, és megvetöleg tekint le a körűle tornyosult kisebb-nagyobb hegyekre; óriás az óriások között. Meglepő látvány volt, midőn egy hegyszorosból kibújván, a felmenő naptól aranyozott kúpját ezen hegyóriásnak megláttuk.
Később Orizabán túl oly közel jártunk hozzá, hogy tetején a havat és jeget kézzel foghatni véltük. A tájat magát bővebben leírni időm nem engedi, de vegyétek össze mindezt, mit magatokban szépnek, nagyszerűnek, kedves és regényesnek képzeltek, fessétek ki tropicus színekkel, élénkítsétek ezen tájat a világ legédesebben zengő madaraival, öntsétek egy szóval az egészbe életet, és íme, előttetek Orizaba képe teljes valóságában. Virágot csak ott nem láttok, a hol emberek keze kiirtotta, itt minden egyéb el van öntve virággal, tactus, aloe, habrotamnus, vinca, rózsa stb. ezer éa ezerszin tengerkép ömlik el a tájon. Ehhez vegyétek a legkellemesebb, mérsékelt égaljat, és az éden kész. Az éjjelek nagyon hüsek, a mint az általán egész Mexicó éjszakibb részében igy van és soha se csodáljátok, ha talán valaha azt olvassátok vagy halljátok, hogy éjjel 3-4 pokróczot könnyen elbír az ember. Azubzingótól fogva az út lefelé ereszkedik
a híres, pueblai magaslatra (Hochebene), de minő meglepő! A mint e hegység túlsó oldala szép és gazdag, oly szegény és silány ezen táj. Ismét csupa föveny, föveny és csupa föveny! A vegetatio cactus és aloera szorítkozik, melyek itt egész erdőket képeznek, mind terület, mind nagyságra nézve. Rögtön megjegyzem itt, hogy az idevaló lakosok az aloeból egy italt készítenek, melynek neve Pulque, íze savanyus és hasonlít nagyon a savóhoz (Molke) vagy íróhoz (Buttermilch), habzik és nagyobb mértékben consummálva, részegitő hatású is. Különben nagyon egészségesnek mondják, és ez a mexicóiak nemzeti itala. Ez a bort helyettesíti mely itt szörnyű drága, miután szöllö nincs. — Három nap másztunk ezen átkozott fövenyben míg végre negyednapra Pueblát apr. 28-kán elértük.
Pueblában 10 napig mulattunk, és onnét 4 napi roppant fárasztó gyalogolás után Mexicoba elértünk. Utunkat, mely a jég régióiba is vezetett fel, valamint a két város leírását későbbre halasztom, és pedig nem sokára.
Tökéletes épségben írva jul. 23-kán, 1865, Mexicóban.
(Imely Géza)
Megjelent 1865. szeptember 27-én a Pesti Napló 16. évfolyamának 4632-ik számában.
Fényképforrás:
Bobay István Zoltán: „Mexikói magyar konkvisztádorok (1864 – 1867)”
A cikk szlovák nyelvű fordításáért kattintson a címre – Pre slovenský preklad článku kliknite na názov :