A mi kicsi falunknak igen kevés érdekessége van. Hát még újdonsága, újsága! Bizony, az még kevesebb. Naponkint kétszer, háromszor látható az a bizonyos, a falun végigrohanó porfelleg, amelyben prüszkölve fuldoklik egy-egy láthatatlan autó. No meg a fejünk felett úszkáló, republikánk fejlett légiéletét jellemző vasmadarak hada…
A modern technika eme két kiváló reprezentánsát kis falucskánk a háború előtt bizony csak hírből ismerte. Ma már azonban a falu legkisebb porontya sem hederít rájuk.
Ami egyedül érdekes, aminek a nyomában járó érdeklődés szabad szemmel is tüstént jól látható, az a kisbíró monoton dobolása és az ezt követő:
— Közhírré tétetik…
No igen, az már sokkal nagyobb újság, mint az a sok nyavalya autó, meg repülő.
Hogyne. Hiszen autó és repülő mindennapos dolog. De a dobolás legfeljebb heti újdonság számba, vehető. Néha pláne két, három hétig is nélkülözi a falusi kíváncsiság…
Pedig, mint mondottam, az érdeklődés szabad szemmel látható!
Ahogy az utcán a rekedt dobpergés halad, megáll a munka minden házban 2-3 percre és a sok különféle fedésű asszony-, sőt emberfej máris háromszoros hosszúságra nőtt nyakon bújik ki az utcaajtók szükrefogott nyilasán.
Éppen, mint mennydörgős zivatar után a gombák a föld szűk repedésein. Mikor azután a dobpergés és az István bácsi (mert őa kisbíró) reszelés hangja tovább vonul, a különféle színű fejek nem húzódnak vissza a nyílásokon, hanem inkább a vélük szoros összefüggésben élő törzsek is megjelennek a látóhatáron, majd pedig az utca közepén és nagy,
nagy akkurátussággal meghányják-vetik a frissen érkezett újságot. Sokszor aztán az estébenyuló parázs veszekedés a délutáni dobolás végakkordja…
Aki az irásom olvassa, azt hiszi, hogy talán a naivság gyerekkorát élő valamiről, valami Isten háta mögött lévő, vagy tanyákból összerótt, kulturális dolgoktól elmaradt faluról beszélek. — Nem, egy cseppet sem. — Aki falusi, az jól tudja ezt és megérti az én egyszerű beszédem.
Igenis, falun és minden faluban, nagy újság a dobolás! Még, ha „nagyközség“ is az a falu… Hát még, ha akkora, mint a miénk. Mert a miénk nagyon kicsike. De azért derék, jó falu ám! Ezt nagyon jól tudták róla városon is, nagy urak is, királyok is! Hogyne! Hiszen az ezeréves magyar uralom történetében mint nemes község büszkén foglalt helyet az ő mosolygós, kis figurájával! Még a pásztor is nemes volt minálunk!
… Szóval előkelő, elegáns múltú falu a miénk.
De azért a dobolás előtt kalapot emel, jobban szólva, „fejet dug az utcára“… így történt az emberöltőkön át mindig és így történik ma is és így történt az Úr 1926. évének augusztus havában, a tizenkilencedik napon is.
Gyönyörű, enyhe, napos idő. Minden házban szorgosan sürgölődnek, forgolódnak. Csinosítják a házak tájékát, meszelik a házakat. Sütnek-főznek. Az egész falu levegője frisskalács illatú. Folyik a munkálkodás jó kedvűén, lélekkel.
— Egyszer csak perdül ám az István bácsi dobja nagy, hangos rekedtséggel!
Nosza, abbanmarad mindjárt a lázas munka és gyors sietséggel bújnak az utcára a kipirosodott, kiváncsi fejek,
— Lenyelt lélegzettel várják a tétován táncoló dobverők megállását és az István bácsi dikcióját…
Fáradtan lerogynak a dobverők. István bácsi írást kotorász elő a zsebéből és a megszokott reszelés hang rezegő erőtlenséggel verődik a házak falához és az utcaajtók nyilásához:
— Közhírré tétetik, hogy holnap Szent István ünneplése tilos!…
Az egyik dobverő támolyogva felemelkedik még és belevág a lazult bőrbe valami kettőzött, befejezőféle ütemet. Olyan a vén dobhangja, mint a fuldokló kiáltás…
És a színes, pirosarcú fejek fehéren, összeszorult szájjal és szívvel, bénán húzódnak vissza a szűk ajtónyilásokon…
István bácsi már 8-10 házzal lejebb veri a szomorú dobot…
(R. P. F.)
A „Szomorú história” című cikk megjelent 1926. augusztus 22-én a Híradó napilap 39. évf. 193. számában