’Sigmond László 1911. augusztus 3-án született Budapesten. Édesapja ’Sigmond Elek, vegyész, kutató, agrogeológus volt, a talajtudomány nemzetközi hírű tudósa, a Műegyetem professzora, MTA-tag, a Corvin-koszorú birtokosa aki nem mellesleg Cséfalvay Alajos 1848-as rétei huszárkapitány unokája.
Húga, Klárika, öt éves korában hunyt el, öccse ’Sigmond Rajmund Andor (1919–1994) volt: őt 1944-ben szentelték pappá, domonkos szerzetes, szociológus, zsinati szakértő volt, 1961 és 1964 között a római Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetem rektora. Amikor az édesanya, Hajnik Erzsébet Trianon évében, 1920-ban – fiai még csak kilenc-, illetve egyévesek voltak – elhunyt, a megözvegyült apa fokozottan a tudomány és a munka felé fordult, és két gyermekét a nővére segítségével nevelte fel.
’Sigmond László 1929-ben érettségizett a budapesti Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban. Nyolc éven át kitűnő tanuló volt, utolsó évesként magyarból középiskolai tanulmányi versenyen első helyezett lett, jubileumdíjat és rendszeresen egyéb jutalmakat is nyert. László a felső tagozatosok 60 főt számláló Mária-kongregációjának prefektusa volt – ennek egy karitatív és egy missziós alcsoportja volt, melyek aktívan igyekeztek gondoskodni a rászorulókról.
’Sigmond László 1929. augusztus 29-én belépett a Zirci Ciszterci Apátság közösségébe, ekkor kapta a Lóránt nevet. 1935. június 22-én ünnepélyes szerzetesi fogadalmat tett, egy héttel később, 29-én pappá szentelték.
Buzgóságával és kötelességtudatával már növendékkorában kivívta elöljárói elismerését. Jóllehet eredetileg a teológiai stúdiumokban szeretett volna jobban elmélyedni, elöljárói döntése alapján a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett.
1936 és 1944 között egykori iskolájában, a ciszterci rend budapesti Szent Imre Gimnáziumában tanított magyart, franciát és hittant. 1941-ben kinevezték a Ciszterci Tanárképző Főiskola tanárának is.
Gyermekkorától aktívan részt vett a cserkészéletben. 1923-tól, 12 éves korától a Szent Imre Gimnázium 25. számú Szent Imre-cserkészcsapatának tagja volt. ’Sigmond 1934-ben a Szent László-raj, 1935-ben a Motz Atanáz-raj vezetője, 1937-től 1941-ig pedig az iskolai Szent Imre-cserkészcsapat parancsnoka volt. 1937-ben 12 cserkésszel részt vett a hollandiai V. cserkész-világdzsemborin.
1922-ben Horthy Miklós kormányzó kinevezte Teleki Pált Magyarország főcserkészévé, majd tiszteletbeli főcserkész lett. A miniszterelnök tragikus halála után egy évvel, 1942 őszétől ’Sigmond a Teleki-(rover)raj vezetője, 1943-ban a Kaszap István-raj parancsnoka volt.
Az elméleti tudás átadása mellett azonban már kezdettől fogva ugyanolyan fontosnak tartotta a lelkiéletre való nevelést is, s az Isten kegyelmére való ráhagyatkozást, ahogy az egy későbbi leveléből is kiderül:
Egy élet van, az Isten élete bennünk, ez független a külső körülményektől, ehhez csak az Ő kegyelme és a mi közreműködésünk kell, ez az egész élet értelme.”
A budai Szent Imre-gimnáziumban kezdte meg oktató-nevelői munkáját, ahol szaktárgyai tanítása mellett a cserkészcsapat parancsnoka is lett. Egyik diákja, Kubinyi András történészprofesszor így emlékezett vissza osztályfőnökére: „…az ideális paptanár volt, akinek egyéniségéből nem lehetett a papi és a tanári jelleget különválasztani… Ez a két hivatás talán Lóránt atyában ötvöződött össze a legharmonikusabban…”
1946 nyarán Endrédy Vendel apát novíciusmesterré nevezte ki, ami az egyik legfelelősségteljesebb és legnagyobb körültekintést igénylő feladat egy monostorban, hiszen a rendi jövő nevelését bízták rá. Lóránt atya már ekkor határozott nevelési elvekkel rendelkezett, amelyek Szent Ágoston és Szent Bernát elvei mentén az istenismeret és az önismeret egymást kiegészítő szempontjaira épültek. Lelkiségében emellett még Lisieux-i Szent Teréz hatása érhető leginkább tetten. Ezeknek az elveknek a gyakorlatba való átültetésére bőven nyílt lehetősége, hiszen a rend feloszlatása előtt évente 15-20 fős „novíciussereg” lépett Isten szorosabb követésének útjára a zirci monostorban. Jóllehet közülük nem mindenki lett végül ciszterci szerzetespap, de valamennyien hálával emlékeztek vissza magiszterük lelki és gyakorlati útmutatásaira.
A szerzetesrendek működési engedélyének 1950 őszén történt megvonása Lóránt atya – s az egész rendi közösség – számára természetesen nagy megrázkódtatást jelentett. Reakciójuk azonban nem a letargiába süllyedés és az eszmények feladása volt, ehelyett – a „katakomba”-helyzetbe kényszerített – rendi élet továbbvitelét tűzték ki célul.
Ha csak egy helyen élne ember a Földön, ha csak egy helyen volna hit, szeretet, igazság, az lenne a Föld legértékesebb pontja. Így kell nézni a kolostorra. Ez a legértékesebb hely. Minél nagyobb a sötétség, annál értékesebb az az egy hely, ahol világosság van. Mennél kevesebbre értékelik a szerzeteséletet, annál fontosabb, hogy ne pusztuljon ki.”
Vendel apát október végi letartóztatása után az apáti tanács döntése nyomán ’Sigmond Lóránt vette át a feloszlatott rend vezetését mint apáti provizor. Ez pedig nem kis feladat volt, ha belegondolunk, hogy mintegy 230 – 17–85 év közötti – emberről volt szó. A növendékek, a közösség legfiatalabb tagjai számára a spirituális képzést és a továbbtanulás lehetőségét kellett biztosítani, a szolgálatban megőszült idős szerzetestanárok számára a létfeltételek és a lakhatás megteremtése volt a legégetőbb. Lóránt atya tudatában volt annak, hogy a hatóságok részéről csak üldöztetést várhat, sőt a börtönt kockáztatja.
A rend iránt érzett felelőssége miatt nem elégedett meg azzal, hogy „csak” a már meglévő szerzetestársakról gondoskodjon. A legnagyobb titokban újabb fiatalokat vett fel, s gondoskodott az ő nevelésükről és képzésükről is, hogy a fent idézett soraihoz híven legyenek a rendi jövőnek olyan fáklyavivői, akik a „Lángolj és világíts!” mottót szemük előtt tartva a keresztény életre való nevelést és megszentelődést tűzik zászlajukra. A teljesség igénye nélkül elég, ha Boldog Brenner János Anasztázra gondolunk, akivel annak mártírhaláláig élő kapcsolatban maradt, s kísérte ciszterci hivatását; az úgynevezett zugnoviciátusban nevelődött testvérek közül pedig Kereszty Rókus és Farkasfalvy Dénes nevét kell kiemelnünk, akik a tengerentúlra szakadva, Dallasban építették fel az „új Zircet”, s teológiai munkásságukkal nemzetközi szinten is rendjük hírnevét öregbítették.
De ahogy az a mesékben lenni szokott: a jól végzett munkának meglett a jutalma. A kommunista Magyarországon Lóránt atya önfeláldozó és hűséges munkáját úgy „honorálták”, hogy 1961-ben letartóztatták.
A „Fekete Hollók”-ügy a Kádár-korszak legnagyobb egyházellenes rendőrségi akciója volt. Ennek részeként ’Sigmond Lórántot 1961. május 30-án letartóztatták, és 1962. február 19. és 21. között zárt ajtók mögött rendezték meg a tárgyalást. A per másodrendű vádlottja Rosdy Pál ciszterci rendi novícius (őt február 6-ról 7-re virradóra tartóztatták le, a legnagyobb, összehangolt országos razzia éjszakáján), a harmadrendű vádlott pedig Katona Ferenc, a Szőnyön kápláni szolgálatot teljesítő Katona Ferenc Farkas édesapja volt.
1962. február 23-án született meg az ítélet:
’Sigmond László Lórántot államellenes összeesküvés (a ciszterci rend vezetésében betöltött szerepe, a rend illegális irányítása, rendi képzés keretében utánpótlás, „elitképzés”), gazdasági és erkölcsi jellegű bűncselekmények és hazaárulás vádjával tíz év, másodfokon (október 24-én) hét év börtönre ítélték.
A vizsgálati fogságban pedig nem riadtak vissza a lelki és pszichológiai kínzási módszerek alkalmazásától sem. Majd bűnösnek találták a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezésében és vezetésében, valamint hat további vádpontban, és összesen 7 év börtönbüntetésre ítélték, raboskodott Budapesten a Markó utcában, a Gyűjtőfogházban és Márianosztrán is.
Hamarosan azonban veserákkal diagnosztizálták, és megműtötték a rabkórházban, ahol eltávolították a veséjét.
A diktatúra azonban nem akarta, hogy mártírunk a börtönben haljon meg, ezért 1963 áprilisában súlyos betegen szabadon bocsátották. Pannonhalmára került, az idős és beteg szerzetesek számára fenntartott szociális otthonba. Amíg ereje engedte, levelezés és személyes látogatás útján igyekezett lelkivezetést nyújtani hozzá forduló rendi fiainak és civileknek egyaránt. A rák azonban fokozatosan felemésztette erejét, és 1964 áprilisától már teljesen rendtársai gondoskodó szeretetére volt utalva. Hatalmas fájdalmai voltak, ő azonban egyetlen jajszó nélkül viselte, ami az egyik őt látogató orvost is mélyen megrendítette.
1964. július 8-án – a ciszterci szerzetes, Boldog III. Jenő pápa emléknapján – hunyt el rendtársai körében. Elizeus atya – egyik legodaadóbb novíciusa, majd később utóda a novíciusmesteri tisztségben – így emlékezett vissza végső pillanataira: „Az utolsó sóhaj után, bár feje, teste mozdulatlan volt, szemét kinyitotta, és élő, meleg, csillogó, bársonyos tekintettel rám nézett… Azután Apát úrra, végül lehunyta szemét. Annyira más volt ez a nézés, mint az üveges semmibe bámulás, hogy nem tudtuk másként értelmezni, mint a visszanézést a túlsó partról, hogy elbúcsúzzon szeretteitől.”
Csizmazia Placid atya, aki a titokban végzett növendéknevelésben az egyik legközelebbi munkatársa volt, évtizedekkel később így emlékezett rá: „’Sigmond Lóránt atya – aki Vendel apát úr letartóztatása után a rendtagokat összefogta és segítette, a növendékek nevelését megszervezte a maga csendes, okos, lényegre tekintő módján – adott szállást és vacsorát, abban a kis cselédszobában, amelyet magának bérelt.
Az ottani esti beszélgetések maradandó emlékek maradtak, egy rendkívüli tudású emberrel, egy szenttel és egy vértanúval való találkozás emlékei.”
Hisszük, hogy a Jóisten elfogadta az áldozatát. A messzi Texasban pedig a magyar ciszterci vértanúk vére – mint magvetés – jó földbe hullott. A kétezres évek elején ugyanis a dallasi apátság nélkülözte az új hivatásokat, ezért
Farkasfavy Dénes apát egykori novíciusmestere égi közbenjárását kérve tíz év alatt öt novícius belépéséért imádkozott. Lóránt atya azonban „megviccelte”, mivel öt év alatt tíz kiváló fiatal csatlakozott a közösséghez.
Emlékét ma is nagy kegyelettel őrzik, s biztosak lehetünk benne, hogy a Szent Bernát ünnepén beöltözött hét amerikai fiatal is meg fogja ismerni a távoli Magyarországon élt rendi elődjük példáját és életáldozatát.
A ciszterciek nagy családja világszerte ezekben a napokban ünnepli a három szent rendalapítót. Sok évszázad választja el őket Lóránt atyától, Boldog Brenner János Anasztáztól és a többi ciszterci vértanútól és tanúságtevőtől, de a kezdetek izzó szeretete ugyanolyan hűséggel és hősiességgel lobogott az ő szívükben is. Ezen a szép ünnepen köszönjük és kérjük továbbra is közbenjárásukat életünk megújulásáért, küldetésünk örömteli betöltéséért!
(A két cikket összevágta: Laki László – Terra Rethe)
Rétei kötődésű egyházi személyek listája
Források:
https://rubicon.hu/
https://www.magyarkurir.hu/
Zirci Ciszterci Apátság
Our Lady of Dallas Ciszterci Apátság
https://dspace.oszk.hu/