Lelkészbeiktatás csendőrfedezettel -

Hiába titkoljuk, megtörtént. Így kezdtem ezelőtt egy évvel ezen lap 19-iki számában megjelent „Szabad a vásár!“ című cikkemet; így kezdem ezen folytatásszerű tudósításomat Sándor Benő kartársunknak negyedi lelkésszé folyó hó 19-én megtörtént beiktatásáról.
Reszket a toll kezemben, midőn nagyjában papírra akarom vetni az ott látott és hallott eseményeket. Szívem telve van keserűséggel, hogy az emberi önzés gonosz elvetemültsége hogyan volt képes egyik legszebb gyülekezetünkben a protestáns szabadságot a fékevesztett vad csőcselék durva szabadosságává változtatni. Könnyeimtől alig látom betűimet, mert folyton előttem van, fülemben cseng a férje életéért aggódó, négy kis gyermekes papné, amint ez „örömnapon“ ágyra borulva zokogott; előttem vannak a szoba sarkában összebújt kis papgyermekek, kik mint védtelen gyenge madárfiókák remegve féltek a karvaly lecsapásától.

De erősödjél meg szívem, ne reszkess kezem, száradjatok fel könnyeim és gondolj arra a tiszteletes barátodra, aki oldaladon ocsmány üvöltés közt, könnyeit visszafojtva, biztos lépéssel ment Gecsemáné útján családjától a templomba.
Az előzmények még emlékezetben vannak. A komáromi ref. egyházmegye egyik legnépesebb és legjobb javadalmú egyháza egy évvel ezelőtt megüresedett. A negyedi presbitérium esperes urunkat akarta meghívni, de az odarendelt B. Szabó János segédlelkész, aki még ekkor második papi vizsgáját se tette le, rövid pár hét alatt annyira megkedveltette magát az egyház szegényebb, nagyobb tömegével, hogy nemcsak az esperes meghívása hiúsult meg, hanem utána két ízben a pályázat útján elrendelt lelkészválasztás is eredménytelen maradt. Erre a komáromi egyházmegyei közgyűlés titkos szavazatának óriási többségével, ha jól emlékszem 13 minősített pályázó közül Sándor Benő bajkai lelkészt választotta meg a negyedieknek lelkészül.

Leírhatatlan az az intriga, személyes és levélbeli komiszkodás, amellyel Sándor Benőt el akarták riasztani a Negyedre jöveteltől. De ő hálás szívvel fogadta szülő egyházmegyéjének megtisztelő hívását és Pál apostollal csak azt válaszolta minden fenyegető üzenetre: „még az én életem se drága nekem, csakhogy elvégezhessem azt a szolgálatot, melyet vettem Istentől“.
Egész gyűjteményem van az ő bámulatos türelmű baráti leveleiből. Minél inkább közeledtünk a negyedi lelkészbeiktatás vész teljes napjához, annál jobban kidomborodott előttem Sándor Benőnek a nápolyi gályák gyötrelmeire elkészült nemes nyugalma, az ő Istenébe vetett rendíthetetlen bizalma.
Már egy hónappal ezelőtt még a szomszéd róm. kath. falvak is telve voltak a negyedi lelkészbeiktatás fenyegető híreivel. Ilyen körülmények között kötelességünk volt külvédelemről gondoskodni. Thuróczy Károly vágsellyei főszolgabíró 10 csendőrt rendelt Negyedre és személyesen kiszállt és próbálta törvénytiszteletre bírni a zavargókat. Majd március 16-án az új lelkész hurcolkodása alkalmából felemelte a csendőrlétszámot 24-re. A lelkész bútorát, családját mind idegen fuvarosokkal kellett beszállíttatni az állomásról, mert a 2400 lelkes gyülekezetben senki se mert vállalkozni a szállításra. A lelkészcsalád megérkezésekor a községi bíró, az egyik volt gondnokkal mentek ki az állomásra, a jelenlegi gondnokok az izgatók vezetői. Bizony, ha csendőrség nincs, talán temetésre mentünk volna beiktatás helyett és az eszeveszett népség szétrombolja papjának minden szállítmányát.

Ezeket tudva mentem 19-én 21 év óta nem látott iskolatársamnak beiktatására. A viszontlátás öröme, boldogsága helyett a bizonytalan jövő aggodalmával borultunk egymásra és mutatta be nem ismert családja tagjait. Kis idő múlva az utcán virágkoszorús hintót, pántlikás lovas férfiakat láttam a vasúthoz menni.
Remény csillant meg szívemben, hogy egyházmegyei gondnokunkkal együtt érkező beiktató esperesünknek szól a megtisztelő fogadtatás. De a megérkezés után azonnal meggyőzött esperesünk arról, hogy őt nem is azon a kocsin akarták hozni, amelyen Kálmán Rudolf egyházmegyei gondnok urat, akitől még mindig szájuk íze szerint mondandó nyilatkozatot vártak.

A lelkészudvar telve volt káplánpárti zavargókkal. Volt éljenzés egyházmegyei gondnok urunk beszéde előtt; de lett abcúg és virágkoszorú tépés a beszéd után.
Harmadik harangszókor, mikor már palástosan akartunk templomba menni, beállított közénk a jelenlégi két kurátor és az egyik nem törődve esperessel, lelkészekkel, egyenest az egyházmegyei gondnok úr elé állt és kijelentette, hogy a gyülekezet nagy része kitér egyházunkból. Mi elbocsátottuk őket azzal, hogy ezt nem a református egyház gondnokainak kell bejelenteni, hanem annak idején, a törvény rendje szerint illetékes lelkészüknek.
Majd a zavargó tömeg között a csendőrök kettős sorfala által fenntartott úton bementünk a templomba.

Mikor Sándor Benőt meglátták felhangzott az üvöltés:
„ez az, ez az, abcúg, abcúg!“
És ő ment szótlanul, lehajtott fejjel, halvány arccal, égő tövissel szívében, a békesség és szeretet evangéliumának hirdetésére, mint ama szamárháton ülő lelki fejedelem. A templomban az ismerősök szavai szerint negyedi felnőtt református egyháztag alig volt több százötvennél. Az udvaron maradt a gondnokkal és a presbitérium kétharmadával legalább háromszor annyi férfi és nő. Pedig a gondnokokat és presbitereket esperes urunk külön is utasította a rend fenntartására.
Az ily alkalommal szokásos énekversek eléneklése után esperes urunk az úrasztalánál hosszabb beszédet intézett az új lelkészhez és gyülekezetéhez. A lelkészhez intézett beszéd még a kemény férfiakat is könnyezésre indította ; de a gyülekezethez intézett, törvényes eljárásunkban megnyugvásra buzdító beszéd falra hányt borsó volt, mert akiknek szólt, azok kívül maradtak.

Majd halotti csendben felment Sándor Benő a szószékbe, remek verses előfohásza és imádsága után megtartotta
Ap. csel. XX. rész, 24. v. és Máté evang. XVII. rész, 4. verse alapján egyházi beszédét.
A bevezetésben igazán szívet facsaró volt, mikor Tompának örök szép allegóriája ezen szakaszát magára vonatkoztatta:

„Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.”

A tömeg udvari moraja volt hangosabb szívünk fájó dobogásánál. Éneklés után lehangolt kedéllyel mentünk vissza
ugyanolyan úton, ugyanazon kiáltások között a lelkészlakra, amelyen a templomba mentünk.
Ebéd közben hozták a hírt, hogy Tóth Andrásnét templomból kimenet majdnem agyonverték, amiért a lelkészcsalád megérkezésekor a papnét felkísérte szobájába.
Míg ezeket fájó szívvel leírtam, lehet, hogy B. Szabó János káplán úr boldog önhittséggel kiálltja:
mindezt én érettem tették!
Hogy mi fog még történni a negyedi egyházzal és annak papi családjával, arra gondolni is félünk. De mivel tudjuk, hogy püspök urunk főpásztori intése, levele legkisebb foganattal se volt, kell, hogy magának gróf Tisza Istvánnak vaskeze és csodálatos hatású bölcsessége csináljon rendet, adjon nyugalmat, még ha talán operációval kellene is gyógyítania!