Az előző rész IDE KATTINTVA olvasható
1988. december 4.
Nincs bosszantóbb egy vitorlás fedélzetén, mint a szélcsend. Tegnap csuromvizesek voltunk, összes ruhánk kiteregetve lóg de nehezen szárad. Olyan a Sávitri, mint egy mosókonyha. Ez éjszaka aztán felerősödött, majd fordult is a szél, tempósan tartunk délnek. A Peloponézosz szigetéig hátralevő 120 tengeri mérföldet akár másfél nap alatt magunk mögött hagyhatnánk, no, de majd meglátjuk. Már nyilvánvaló, hogy görög földön a tervünk ellenére is kikötünk, mert fel kell tölteni az akkumulátorokat és a víztartályokat.
1988. december 5.
Napnyugta után Kefallónia szigetének aprócska fényei úgy világítanak, mint a szentjánosbogarak. Aztán közelebbi és erősebb, ráadásul hazai fények haladnak el mellettünk. Azonosítani tudjuk, hogy ez a Sitno nevű csehszlovák tengerjáró. Jó érzés tölt el bennünket. Este kétórás angol nyelvleckét veszünk a fedélzeten, ami csak akkor maradhat el, ha egész nap viharban hánykolódunk. Közben valaki mindig őrségben van, mert odahaza, a boldogfai udvarban bármilyen robusztusnak is tűnt a hajónk, itt csak egy aprócska valaminek látszik, s nagyon kell vigyáznunk, hogy a tengeri forgalomban necsak mi lássuk a többi hajót de ők is észleljenek minket. Az összeütközést olykor csak keserves manőverezéssel lehet elkerülni.
1988. december 8.
Reggelre Zakinthosz szigetének partjainál vagyunk. Micsoda hófehér parti sziklák ragyognak a közelünkben! Vajon melyik peloponézoszi kikötő lenne a legalkalmasabb a kikötésre? Mellettünk lábszárnyi nagyságú tonhalak szardínia-rajokat üldöznek, szinte röpülnek a víz fölött. Horgászni próbálunk de eredménytelenül.
1988. december 9.
Végre megjött a szél. Mi az, hogy szél? Perceken belül úgy repülünk, mint egy tollpihe. A vitorlákat épp csak hogy le nem tépi a vihar. Csupán a viharvitorlákat hagyjuk az árbocokon. Ha ez így folytatódik, a vihar órákon belül elsodor bennünket Görögország mellett, s nem marad más választásunk, mint Kréta szigetén kikötni, ahol ennek korántsem eszményiek a feltételei. A víz melegebb, mint a levegő, a hajó féloldalra dőlve rohan előre, s mint a szakadékba, úgy zuhanunk bele a rendszeresen ismétlődő hullámvölgyekbe. Mitagadás: jó iskola ez nekünk! Kell is, hiszen az Indiai- vagy az Atlanti-óceánon várható körülményekhez képest ezt még bölcsődének is túlzás lenne nevezni. Fáradtak vagyunk, de hiába is feküdnénk az ágyba, még fekve sem lehet benne megmaradni. Legfeljebb valamelyik sarokba ékelődve, ülve szundíthatunk egy rövidet. Persze, csak az, aki nincs szolgálatban. A tenger a színskála minden lehetséges színében játszik, körülöttünk viharmadarak röpködnek, a szél letépi a hullámok taraját, s mint a hó a hóviharban, úgy sodródik a levegőben a hab.
1988. december 10.
Csendesedik a tenger, bemérjük a helyzetünket. Húsz mérföldnyire lehetünk Pirgosztól, ahol rövidesen a segédmotorok nélkül, vitorlázva tudunk kikötni. A kikötő bejárata egy rendkívül szűk, alig 150 méternyi széles tengerszoros. Amikor áthaladunk rajta, utunk eddigi legpazarabb látványa tárul elénk. Sziklák, hófehér házak, erdőkkel borított dombtetők. A jachtkikötőben az egyetlen hajó vagyunk. Délután a belépést intézzük a vámhatóságnál. Különös érzés: napra tíz esztendő után léptem ismét görög földre. Az idő kellemes, éppen szüretelik az olajbogyót, s kezdődik a citrom- és a narancsszüret is. A piacon elmondhatatlanul sok az áru. Annak idején ezen a helyen robbant ki a görög-török háborúskodás. A kikötő teljes biztonsággal védhető öblét már a rómaiak is erőgyűjtésre, a hadihajók megjavítására használták, ide húzódtak vissza dekkolni. Odafönt a sziklafalak bal oldalán még áll a régi erődítmény. Sajnos, idáig nem tudtunk tervszerűen haladni. Nagy késésben vagyunk, de ha minden jól megy, tíz nap múlva Port Szaidban lehetünk.
1988. december 12.
Nyugalmasan horgonyozunk a pirgoszi öbölben. Reggel nagymosás, utána városnézés, közben a szolgálatosok töltik az akkumulátorokat. A város leírhatatlanul szép.
1988. december 13.
Reggel Lojzóval kettesben indulunk Kalamatába, hogy beváltsuk a csekkjeinket. A buszok ritkán járnak, pénzbe kerülnek, marad tehát az autóstop. Egy idős házaspár kocsija megáll. Az asszony német, a férj görög, s miközben az olajbogyó meg a narancsligetek között haladunk — beszélgetünk. Visszafelé már busszal jövünk, de amíg a buszra várunk, teleesszük magunkát naranccsal, és persze viszünk a hajóra is a többieknek. Estére ismét a kikötőben vagyunk és hajnali háromkor kihajózunk. Irány Kréta szigete! Közvetlenül a partjai mellett hajózunk majd, a tervek szerint megállás nélkül haladunk Egyiptomig.
1988. december 15.
A távolban feltűnik Kréta szigete. Elhaladunk mellette, mert sietnünk kell. Pedig hát milyen gyönyörű lehet…
1988. december 16.
Reggelre elérjük Kréta legdélibb csücskének közelét, Ludó megbetegedett, így hát szerencsére csak most nyúlunk először a gyógyszerkészletünkhöz. Orvos sajnos nincs köztünk.
1988. december 17.
Ismét vihar. Főzni lehetetlen, a fazekak úgy röpködnek, mint a pillangók. Szinte repülünk. Éjfélre megállapítjuk, hogy e napi teljesítményünk eddigi rekordnak számít. Nyolcvanhat mérföldet haladtunk. Az afrikai partokig még 360 mérföld van hátra.
1988. december 18.
Ma én vagyok a szakács. Reggeli: szalámi, sajt. Ebéd: paprikáscsirke gombóccal. Vacsora: ki mit talál, mert a viharos hánykódás miatt tálalni, főzni lehetetlenség.
1988. december 20.
A tenger megnyugodott. Megjavítottuk a vitorlákat, ellenőriztük a berendezéseket s újra konyhai szolgálatban vagyok. Reggeli: Sült szalámi sajttal. Ebéd: Pörkölt marhaszív, rizzsel, céklával. Vacsora: sertéshús, csőtészta. Szuezig már csak száz mérföld .. . Napi teljesítményünk most nyolcvanhat mérföld; — holnap délre akár meg is érkezhetünk Port Szaidba.
1988. december 22.
Reggel megpillantottuk az első repülőhalat. Sajnos egyelőre még egyet sem sikerült befogni a kifeszített lepedőbe. Megkezdődött a csillagászati tél, éjszaka valóban hűvösebbre is fordul az időjárás. Vajon hogyan is készülődhetnek otthon a karácsonyra? Lassan közelítünk Port Szaidhoz. Reggelre legalább harminc óriáshajó között bujkálva haladunk a Port Szaid-i kikötő felé. Az óriáshajók a szuezi behajózásra várnak. A révkalauz bevezet bennünket a jachtkikötőbe, ahol rajtunk kívül csak két motoros árválkodott. Hiába, ez nem turistaszezon. Másnap két osztrák fiú jött egy nagy katamaránnal. A Vörös tenger felé tartanak. Arabusul persze nem beszélünk, ám nem is ezért nehéz szót értenünk a kikötői ügynökökkel. Az arabok egymás közt veszekednek ugyanis, melyikük kínálja fel a szolgálatait, hogy kalauzolhasson bennünket. A fizetségük nem kell, hogy feltétlenül pénz legyen. Beérik holmi kis mütyürkékkel. reklámtárgyakkal is. A szponzorainktól bőven kaptunk hasonló apróságokat, így hát osztogatjuk. Aztán az árusok rohama következik. Zöldséget, gyümölcsöt, papiruszra festett képeket, millió apróságot árulnak, köztük zömmel olyasmit, amit hasonló ügyfelektől kaptak, mint mi vagyunk. Napközben a kapitány és az első tiszt a formaságokat intézik, mi pedig körülnézünk az üzletekben. Olyan hideg van, hogy meleg alsóban ténfergünk a bazári tarkaságban. Minden feldíszítve — ők is az ünnepre készülnek. Rengeteg az áru s minden aránylag olcsón megkapható. Elindulásunk óta először vacsorázunk étteremben és egy flaskó sörre is rászánjuk a pénzt. Port Szaid meglepően tiszta, gyönyörű város, csak éppen nekünk a jellegzetes keleti szag még szokatlan. Reggel indulunk tovább. Jön a révkalauz és bevezeti a Sávitrit a Szuezi-csatornába. Milyen lesz majd a szuezi karácsony?
Feldolgozta: Keszeli Ferenc
Fotó: Tóth László
Megjelent 1989. május 12-én az A Hét hetilap 34. évfolyamának 20. számában.
Pingback:Hajónapló - 3. rész -