Bizonyára sok lány álmodik arról, hogy ha majd felnő, gyerekekkel fog foglalkozni, mondjuk egy szépen berendezett óvodában, játékokkal teli bölcsődében. Karátsony Irén is ilyesmiről álmodozott. Neki, ha kerülővel is, sikerült megvalósítania gyermekkori elképzeléseit.
Ahányszor arról faggattak, mi leszek, ha felnövök, szinte gondolkodás nélkül rávágtam óvodában vagy bölcsődében szeretnék dolgozni. Talán azért is izgatott, vonzott az óvoda, mert én nem jártam oda. A szüleim súlyos betegek voltak, így gyermekkoromból csak a kórházak maradtak meg az emlékezetemben. Hol az édesapámat, hol az édesanyámat látogattuk meg betegágyánál. Az egy évvel idősebb bátyámmal (Bálint – szerk. megj. Terra Rethe) általában a négy fal között ültünk, és arról tanakodtunk, milyen is lehet az élet olyan családban, ahol a szülők egészségesek.
Mihozzánk még vendég is csak nagyon nagy ritkán jött, akkor is rendszerint hivatalos ügyben. Nem szoktuk megünnepelni a névnapokat, a születésnapokat, nálunk karácsonykor soha nem volt fenyőfa, sőt még húsvétkor sem jöttek hozzánk locsolni. Azért mondom el mindezt, mert úgy érzem, ez a háttér nagyban befolyásolta pályaválasztásomat.
Amikor iskolába kerültem, még a legegyszerűbb gyermekverseket sem tudtam, pedig voltak az osztályunkban olyan gyerekek is, akik már néhány betűt, számot is ismertek, de én még a színeket is nehezen különböztettem meg. Elhatároztam, ha óvónő leszek, a gyerekeket megtanítom versikékre, játékokra, dalokra, hogy nekik ne legyenek olyan nehézségeik a kezdet kezdetén, mint nekem.
Az alapiskola befejezése után a pozsonyi Raj vállalat szaktanintézetébe kerültem. Nem nagyon érdekelt az iskola, hiszen jobb híján jelentkeztem oda, de igyekeztem jól tanulni. Ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időre elszakadtam a családtól. Én rétei vagyok, az iskola pedig Pozsonyban van, úgyhogy internátusban laktam. Minden időmet a tanulásnak szenteltem. Úgy gondoltam, ha jól fogok tanulni, idővel talán sikerül átlépnem az egészségügyi szakközépiskolába.
Sajnos, az átlépés szóba sem jöhetett, úgyhogy elvégeztem az iskolát. Szakácsnőként dolgoztam egy pozsonyi diétás étteremben. Három év után, tavaly, hogy letelt a szerződésem, latolgattam, meghosszabbítsam-e vagy nézzek olyan munka után, amilyenre gyerekkoromtól vágyódom. Az utóbbi mellett határoztam, és így kerültem a Teplic utcai bölcsődébe, ahol segédnővérként dolgozom.
A munka a kisgyerekekkel, főleg a két-három évesekkel nagyon érdekel. Szívesen foglalkozom velük. Közben esti tagozaton végzem a gimnáziumot. Egészségügyi szakközépiskolába szerettem volna menni, de sajnos nem sikerült a felvételim. Remélem mire befejezem a gimnáziumot, még nem szüntetik meg a szakosító iskolákat, ugyanis a gimnáziumi érettségi után még szeretnék egészségügyi szakközépiskolában szakérettségit is tenni.
Úgy érzem, sikerült olyan munkakörbe kerülnöm, amilyenről gyermekkoromban álmodtam. Leírhatatlanul jó érzés látni, ahogy a gyerekek ragaszkodnak hozzám. Rövidebb verseket szoktam velük tanítani, nagyon aranyosak ilyen korban a gyerekek. Mindennap valami újjal jönnek, kíváncsiak, ragaszkodóak, érdekes, hogy a maguk módján ismerkednek a világgal. Egyszóval jó velük dolgozni.
(Kamoncza Márta)
Megjelent 1985. március 12-én az Új Ifjúság hetilap 31. évfolyamának 11. számában.