Hosszú évek során, évtizedek alatt neve elválaszthatatlan volt a Csemadok galántai járási, de regionális, sőt központi dal- és táncünnepélyeitől, egyéb kulturális rendezvényeitől. A rétei citerazenekar ugyanis — egyik alapítója, sokáig megtartó ereje és vezéregyénisége volt — jó nevet, állandó helyet, jelentős szerepet vívott ki magának a Csemadok kultúrközösségei körében. Mátyusföldön, a Csallóközben, de más magyarlakta régiókban is Lajos bácsit ,a rétei citerazenekart a Csemadokba minden komolyabban bekapcsolódó ember ismerte. Ismerte és kedvelte, elismerte és felnézett rá a szívós ,értékes hagyományapóló tevékenysége jóvoltából.

Lajos bácsi nevét megtanulták az emberek, mert a citerazenekar fellépése élmény és esemény volt. Jómagamat elkötelezettségével, lelkesedésével, a magyar közösségért való tenni akarásával ragadott meg. Emiatt lettem egyike tisztelőinek. A közelmúltban, Rétén járva felkerestem őt otthonában. Bejelentés nélkül, váratlanul toppantam be hozzá. Őszinte öröm sugárzott arcáról, s minden tennivalóját félretéve, készséggel állt rendelkezésemre. Éreztem örül érdeklődésemnek.
Bár fürgesége a réginek tűnik, arca is piros pozsgás, a citeráját is legényesen pengeti, s kedvenc nótaiból is eljátszik hegedűjén néhányat, az elszállt évtizedek súlyának hatása érződik. A hangon, a szem csillanásán, a dolgos kézkérgein. S érződne akkor is, ha mulatnánk, ha nótázásra vinne kedvünk. A kérhetetlen idő törpítő ereje előtt Lajos bácsi is meghajolni kényszerül. De nem panasszal, nem jajveszékelve, hanem a sors természetességével, méltóságteljesen. Találkozásunkkor egy újabb tavaszban (hányadik is már, Lajos bácsi?) járunk, a kellemes napsütés az udvarra csalogat bennünket.
A citera egykori bűvölőjéből — aki egyébként kitanult géplakatos — árad a szó, időrendi sorrendre fittyet hányva sereglenek az emlékek. Lajos bácsinak van mire emlékezni. Oklevelekkel, márvány és bronzdíjakkal, kultúreseményeket idéző emléktárgyakkal bizonyítja életútját. Bár elismerően bólogatok, dicsérő szavakat mondok, felesleges a bizonyítgatás. Számomra rég világos, hogy Lajos bácsi életútja gazdag, termékeny volt.
Abban volt érteke, hogy másokért, nemzeti közösségért, fennmaradásunkért tett önzetlenül. Nyomot hagyott maga után. Követeket nevelt, továbbadta a stafétabotot, például szolgált.
Sorsa-példája időszerűbb, mint bármikor, mert az anyagiakért folyó harc, a meggazdagodás „eszménye” képes napjainkban minden más érteket eltiporni. Ezért szükséges, hogy Lajos bácsikból sok legyen. Erőt, egészséget neki, sok citerán felcsendülő szép dallamot még!
(Mázsár László)
Forrás:
Megjelent 1998. június 3-án az Életünk családi lap 3. évfolyamának 11. számában
Fotó: A szerző felvétele