Hajónapló – 4. rész

Az előző rész IDE KATTINTVA olvasható

1988. december 26.
A csatorna déli torkolatánál, Szuez kikötőjében horgonyozunk. Karácsony második napja van, s mi tele vagyunk izgalommal, hiszen a világ legnagyobb turisztikai látványosságához, az egyiptomi piramisokhoz indulunk, ahová azért az emberek java része mégsem jut el soha. Pedig hát a piramisokat mindenki szeretné egyszer látni. Szueztől kilencven kilométernyire esik Kairó, s Kairóban zuhog az eső. A tizenhárommillió lelket számláló város utcái víz alatt állnak, s mi a Szueztől Kairóig százhúsz dollárért fuvarozó taxival úgy evickélünk a vízen, hogy attól tartunk, itt kapunk majd először tengeri betegséget. Kairónak ugyanis nincs csatornahálózata.

Kairóban, az Egyiptomi Nemzeti Múzeumban tulajdonképpen ismerős relikviákkal találkozik az ember. Mindaz, amit az évezredek során itt kőbe véstek, mindaz, amit aranyba öntöttek — ismerős a képekről, filmekből, könyvek lapjairól. Csakhogy jelen lenni, eredetiben látni mindezt: csodálatos érzés. Milyen óriás és milyen kicsi az ember! Megteremti ezeket a pompás tárgyakat, aztán az idők során mindezt betemeti a homok, majd új rétegeket hord fölé a kiáradt Nílus iszapja. Aztán az ember kiássa mindezt a föld alól. épületeket emel ismét a csodák fölé, és jönnek az emberek, a turisták milliói, és azt mondják: milyen óriások voltak az ókor népei és milyen kicsik vagyunk mi újkoriak, gizai, memphiszi ámuldozók! Nem igaz! — replikázik vissza valaki — mi újkoriak nagyobb csodákat és nagyobb szörnyűségeket vittünk véghez. És kitör a heves veszekedés. Félrevonulok, leülök egy időtlen emlékezetű kőre és azt érzem, hogy a piramis tetején ülök. Igen, a piramis ugyanebből a kőből épült, pontosabban: ez a kő a piramisból való, hiszen a nagy építést nagy rombolások is követték.

Itt kezdődik a Nílus északi deltavidéke, ahol a nagy áradások során elmozduló iszapok pompás televényéből gazdagon termő földek lettek. Itt, a deltavidéken már rendszeres és bőséges az eső, gyakran évente kétszer vetnek és aratnak. Érthető, hogy a régi törzsek letelepedésre alkalmas helynek találták e pontját a világnak — már amennyit akkor a földrajzi világból ismertek. Ebből lettek a gazdag városok, itt született meg a civilizáció… Milyen kár, hogy nem tudunk végighajózni a Níluson is! Mert akkor nemcsak ennyi, hanem a birodalom gazdagságának teljes láncolata tárulna elénk. Mitagadás, nehezen tudok szabadulni a gondolattól, hogy végig kéne hajózni egyszer a Nílus teljes folyamszakaszát is…

Ülök a piramis testéből kiszakított kődarabon és arra gondolok, hogy mindaz, ami itt végbement, a föld vizeinek körforgásához is hasonlítható. Előbb szétszedték, hatalmas tömbökre darabolták a sziklaköveket, a hegyet, hogy új hegyet, piramist építsenek abból, amelyek jóllehet a fáraók nagyságára kell emlékeztessék az embert, de az ember mégis az építők nagyságára, az itt maradt életek tízezreire emlékezik. Azokra, akik ezeket az óriás-kőtömböket megmozgatták, akik egy részét ezer kilométeres távolságokból szállították ide, s azokra, akik megtervezték ez építészetileg megtestesült tökélyt. Aztán azokra, akik a középkor múltán jöttek és mindezt elkezdték széthordani, végül pedig az utóbbi évszázad során színre lépő emberre, aki feltárni és megmenteni igyekezett mindazt, ami még megmaradt. Hogyan is lehettek képesek közel ötezer esztendővel ezelőtt ilyen tökéletes mértani testeket csupán megtervezni is?! A megépítésről nem beszélve? Nem ismerték a lovat, nem tudtak kocsit építeni, és egyedül a puha réz állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy ezeket a kolosszusokat megmunkálják. Kiszámította már valaki, vajon hány millió, milliárd tonna súly nehezedik a homok alatt rejtekező talapzatra? Szántalpakon simára csiszolt, kőből épített utakon, lejtőkön csúsztatták idáig a kőtömböket, s hogy csökkentsék azok felületi súrlódását — folyamatosan öntötték alá a vizet. Mennyi víz fogyott el vajon erre a célra? Több, kevesebb, mint amennyit a megáradt Nílus szállít egyszerre? Már a kérdés is borzongató.
Nem az ide temetkező fáraók voltak igazán a nagyok. Nem. Az építők nagyságát talán a mai technikával sem lehetne felülmúlni. Hérodotosz mondta, aki állítólag túlbecsülte az itt robotoló rabszolgák számát. De a képességüket, erejüket aligha becsülte túl.

Ámulj utókor és hajolj meg mélyen ezen a helyen. Ne a múmiák előtt, az épségben maradt, aranylemezből formált halotti maszkok előtt hajolj meg, hanem azok előtt, akiknek teste temetetlenül porladt semmivé ezen a forró homokon, vagy a távoli kőfejtőkben, és útközben a gályák fedélzetén. Nézz a szfinx szemébe, járasd meg tekintetedet sérült arcvonásain, és gondolj a jövőre is, ne csak a múltra. Gondold el, hogy ez az óriási kőszobor egy óriásibb sziklatömb maradéka, mely helyben keletkezett hajdanán. Lefaragták róla a hegyet. Később, sokkalta később katonák jöttek, és szórakozásból ágyúzva célozgatták a kőtekintetet. A kőorr lehullott, de a kőtekintet itt maradt, s a piramisok bonyolult, javarészt máig rejtekező folyosórendszereibe egyedül ez a tekintet lát bele.

Délután a kairói csehszlovák nagykövetségen várnak bennünket, ahol igen szívélyes fogadtatásban részesülünk s a diplomáciai testület tagjai megígérik, hogy leveleinket hangszalag- és filmanyagunkat hazajuttatják.
Nagyobb közlekedési káoszt, mint Kairó utcáinak káosza — álmomban sem tudnék elképzelni. Mindegy, milyen színt mutat a lámpa, senki nem respektálja. Mindegy, melyik oldalra akar a kocsi kanyarodni, irányt nem jelez. Dudálnak, száguldanak, ékelődnek, de koccanás, karambol mintha nem is lenne.

Késő estére ismét Szuezben vagyunk. Szívfájdítóan emlékezetes volt ez a nap, és szívfájdítóan szinte már-már szégyellnivalóan rövid. Éjfélkor még ébren vagyok, nem tudok elaludni az élménytől. December hu- szonhatodika volt. Szomorú vagyok, hogy csak egy fél napot szánhattunk a piramisokra. Hová sietünk? — kérdezem magamtól, bár a válasz már ott van a csontjaimban is: ha a tervezett időre nem tudunk Afrika déli csücskére érni, akkor a kontinens keleti partjainál kell hazahajózni, mert addigra az atlanti szelek megfordulnak, s apró bárkánk nem tud majd megküzdeni a tengerrel. Ha nem érünk időben a tervezett pontra, akkor nem jutunk el Szent Ilonára, Brazíliába, a Kanári-szigetekre. Ami pedig ennél is vészjóslóbb: olyan évszakban kell áthajóznunk az egyenlítőn, újra vissza a Vörös-tengeren, amikor ott a hőség jóval ötven fok fölé emelkedik…

Feldolgozta: Keszeli Ferenc
Fotó: Tóth László

Megjelent 1989. június 2-án az A Hét hetilap 34. évfolyamának 23. számában.