Réte és annak területe egy több ezer éve lakott hely. Szkíta, kelta, hun, avar, magyar lakta terület. 1910-es népszámláláskor 97 % magyar település és a fennmaradó 3% is beszéli a magyar nyelvet. 1940-es népszámláláskor sem változott a magyarság aránya, szintén 97%. 2011-es adatok már csak 37%-os magyarságot mutatnak. Miként jutottunk a magyarok lélekszámának ilyen mérvű megcsappanásához? Úgy, hogy 1947-ben ennek a falunak és lakosainak életébe is brutálisan beavatkoztak a politikusok.
1946-ban Csehszlovákia rákényszerítette Magyarországot a lakosságcsere egyezmény aláírására, amely szabad kezet adott Csehszlovákiának a magyar nemzetiségűek egy részének kitelepítésére országának területéről. Csehszlovákiában erőszakkal kényszerítették a magyarokat szülőföldjük elhagyására, míg a Magyarországon élő szlovákok önkéntesen jelentkeztek az áttelepülésre. A kitelepítésre jelölt családok ingóságaikat magukkal vihették, ingatlanaik a csehszlovák állam tulajdonába kerültek, majd a jövevény szlovákok kapták meg azokat. A magyar lakosság kezében lévő földbirtok nagysága döntött abban ki kerül kitelepítésre.
A réteieket két szakaszban indították a szenci berakodó állomásról: 1947. április 24-én 67személyt 57 vasúti vagonnal, 1947. május 15-én 94 személyt 58 vasúti vagonnal. Ezek az írott források, de valójában 60 család, azaz 207 lakosunk volt kénytelen elhagyni szülőfaluját. Pár nappal a szerelvény indulása előtt a szenci állomáson sok kisebb összetűzésre került sor. Indulás előtt már az állatokat, a takarmányt a bútorokat bevagonírozták, ezért őrködni kellett a vagonoknál, az állatokat gondozni kellett. A cseh katonákban nem mutatkozott emberség se megértés. Erre a mieink a vagonokra kitűzték a nemzeti zászlókat, ami még nagyobb haragot ébresztett bennük. Azért, hogy ne legyen tragikus következménye, Kovács Lehel református lelkész minden nap kijárt az állomásra, hogy az embereket jó belátásra bírja.
Hála neki csak kisebb nézeteltérésekre kerül sor.
A kitelepítési nap előtt mind a két templomban, reformátusban és katolikusban is, istentiszteletet, misét tartottak. Az utolsó napon a református templomban volt a búcsúztató, azért mert a nagy többség református vallású volt, Kovács Lehel lelkész búcsúztatta a távozókat. A gyülekezet a 79. zsoltárt énekelte, amelyik így kezdődik:
„Öröködben Uram, pogányok jöttek.”
Az emberek a templom előtti téren szálltak föl az autókra, melyek a szenci állomásra vitték őket. Vitték, űzték a sok ártatlant. Mit vétettek az olyanok, mint az öreg járóképtelen Sándor Károly és felesége, akit székestől tettek föl az autóra?
Eljött a búcsú órája! Ekkor már senki se beszélt. Mindenki sírt. A kitelepítettek és az otthon maradottak is. Egy rétei lakos, akit a kitelepítés kálváriája elkerült, Szitka Etus néni így emlékezett vissza:
„Úgy embereket még sírni nem láttam. Nagyobb fájdalom volt ez nekik, mintha családjukat veszítették volna el.”
Dóka István, az egyik kitelepített a református egyházközség gondnoka volt 17 évig. A búcsú istentiszteleten el szeretett volna köszönni. Büszke ember létére annyira megviselte és megtörte ez a helyzet, hogy nem tudta ezt élő szóban megtenni. Inkább leírta és a lelkésszel olvastatta föl. Dóka István honvágya olyan erős volt, hogy 1949-ben, két évvel a kitelepítése után bele is halt. Mikor fölszálltak az autókra és elindultak a szenci állomásra megszólaltak a harangok. A harangozó Bohony Pista bácsi sokáig húzta és csak zúgtak, zúgtak a harangok. Ilyen szomorúan és hosszan még sosem szóltak. Az otthon maradottak azzal az érzéssel mentek haza, mintha kirabolták volna a falut. Hiányoztak az emberek, mindenki hiányzott…
Az egyik emlékező, aki a kitelepítést tíz éves kislányként élte meg, így emlékezik vissza:
„Szüléink nem vitatták meg velünk az elkövetkező napokat. Az elköltözést, utazást és vele járó gondokat. Pár nappal az indulásunk előtt nagy sürgés forgás volt látható a faluban. Csomagoltak és rakták föl a holmikat a szekerekre. A megrakott szekerek üresen tértek vissza a szenci állomásról. Az állomáson vagonok vártak, amelyeket a holmikkal raktak meg. Az egyik este a kitelepítő bizottság egyik tagja megjelent a házunkban. Minket, gyerekeket az egyik szobába tereltek. Az ajtón áthallatszott, ahogy a vita elmérgesedik. Arról próbálta édesapánkat meggyőzni valaki, hogy változtassa meg a véleményét. Pontosabban, azt akarta, hogy vallja magát szlováknak és akkor nem kell elhagynunk Rétét. Semmilyen ígéret, fenyegetés nem volt hatásos.
A fenyegető szavak bennünk félelmet és rettegést keltettek. Az utolsó szavakat még ma is hallom, ahogy elhangoztak: „Gondold át még egyszer, ha nem írod alá, akkor ti is mentek! Ha alá írod, akkor nem!”
Ezzel becsapta az ajtót és elment.”
Az utolsó előtti napon a házuk kongott az ürességtől és félelmetes volt. A család katolikus-evangélikus hitben nőtt fel, ezért az utolsó estén részt vettek a katolikus templomban a búcsú misén. Gyerekként úgy élte át azt az estét, mikor a pap beszélt és a beszédét már nem lehetett hallani a sok síró embertől, hogy testvéreivel a félelemtől menekülve édesanyjukhoz bújtak és azt kívánták, legyen már ennek vége. Másnap eljött az a nap, ami életüket megkeserítette, amit sose felednek el. A kitelepítés napja volt az. Reggel becsomagolták az utolsó batyuikat, és akitől lehetett, elbúcsúztak.
Az első útjuk a református templom elé vezetett. Az utolsó istentisztelet várta a nagy tömeget. A templom megtelt, ennyien még sose voltak. A szomorú látvány, a búslakodó emberek, még a viccelődők se próbálkoztak vicceikkel, mert beléjük fagyott a szomorúság. Ezen a napon senki se dolgozott, senki se hagyhatta el faluját. A határt elfoglalta a csehszlovák katonaság. Az istentiszteletet Kovács Lehel lelkész tartotta. Búcsúszavait senki se hallotta, már nem is figyelték, már nem tudtak rá figyelni, mert túlharsogta az ott egybegyűltek sírása. Mindenki sírt a távozók és az itthon maradottak is. Megérkeztek az autók. A katonaság sürgetni kezdte a felszállást. Az emlékezők elmondása szerint bunkó és kíméletlen magatartással voltak. Az embereket felrakták az autókra. Ekkor Pista bácsi meghúzta a harangokat. Erre mindenki emlékszik, mert ilyen hosszan nem zúgtak még soha. Addig harangozott, míg látni vélte vagy gondolatban érezte, hogy a szenci állomásra nem értek, lakosaink.
Egy másik falunkbeli szintén gyerekként az 1947-es kitelepítés napjait ekképp élte meg:
„A mai napig nem értem mire volt jó az emberekbe beletáplálni a gyűlöletet, ami a meghurcoltatás következménye lett.”
Mikor már a szenci vasútállomás felé gördültek velük a katonaság teherautói így emlékezett:
„Ahogy haladtunk az országúton, csak akkor tudatosodott bennem, az a szép látvány, amit az udvarunkon virágzó két körtefa látványa bevésett szívembe. Ekkor döbbentem rá, hogy nélkülem fogják fehér szirmaikat lehullatni. Idáig nekem teremtek, értek és potyogtak gyümölcsei, amiket én annyira szerettem. Még ennyi év után is néha eszembe jutnak, megkeresem számban az ízüket, mert attól jobb gyümölcsöt nem ettem. Az a gyümölcs, ami a rétéi búcsú után érlelődött a gyermekkorom szabadságát idézi fel.”
Késő délután indult útnak a megrakott szerelvény, amely az 55-ös számot kapta. Indulás előtt nagy volt a pánik, mert nem találták a 10 éves Bözsikét. Átkutatták az állomást, majd az egész szerelvényt. Szülei nagy örömére meglelték az egyik szekrényben elbújva. Majd elindult a hosszú útnak előállt szerelvény. Áthaladtak a rétei állomáson. Ahogy áthaladtak mindenki meghatódott, sírva nézett vissza a hátrahagyott házára, falujára, ahol gyerekek voltak és szerettek ott lenni, mert jó volt ott élni. A szerelvény több helyen megállt. Reggelre áthaladtak a határon, megérkeztek magyar földre, a szobi állomásra. Bözsike a pihenőt kihasználva a kis ketrecből kiengedte kedvencét egy tarka cicát. A sétáltatás közben a cica az egyik pillanatban elillant.
Talán azért, mert ő nem akart átköltözni az ismeretlenbe, elhagyni a szülőföldjét. Bözsike szomorúságában bebújt a vagon eldugott sarkába és nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy a cicája elveszett. Csak az járt az eszében, mi lesz vele, szegényke biztosan éhes, elpusztul, mert nem lesz otthona. A hosszú útnak vége lett, megérkeztek új otthonukba.
A nyíregyházi bokorvilág egyikébe kaptak házat, ahol gazdálkodni kellett volna, csak nem volt mivel. Ők munkáscsaládként nem értettek a földműveléshez, de a legnagyobb gondot a szerszámok és gépek hiánya jelentette. Egy szép napon levelet hozott a postás. A rétei szomszédjuk, Pomichal néni írt nekik. Azt írta, hogy a kapujukon egy tarka cica jelenik meg minden nap és magányosan nyávog és keresi az ő kis gazdiját. Az elhurcolt kislánynak a legnagyobb fájdalma a kedvence elvesztése volt. Ezt a mély sebet még az idő se gyógyította be, ám a kismacska is érezte hol az otthona, Rétén.
Rétéről hivatalosan 53 családot telepítettek ki, ezek 32 gazdasági egységet képeztek és 456 kataszter hold földet hagytak hátra. Valójában 60 család távozott otthonából, ez 207 lakosunkat érintette. Sokan éreztek honvágyat a kis falujuk iránt, de legtöbbjüknek nem adatott meg soha többé a viszontlátás pillanata. Az új hazában elhunytak magyar földben nyugszanak, de nem a szülőföldjükön. Réteieket Nyíregyházára és a környékbeli úgynevezett bokrokba telepítették.
A második kitelepítés napja 1947. május 15- én volt. Már nyíltak a pünkösdi rózsák. Végh Jánosné és leánya Irma a házuk előtt virágzó pünkösdi rózsákat levágták és a réteiek vagonjait, ezzel a sajátjukét is feldíszítették azokkal. Véghnének is nagyon nagy honvágya lehetett, mert végső óráiban úgy rendelkezett, hogy a rétei temetőben akar nyugodni. 1977-ben halála után visszahozták és a református temetőben helyezték el végső nyugalomra. Az elhunytak között sokan feltüntették a sírköveiken hovatartozásukat. Ez abban mutatkozott meg, hogy a sírkőre a nevük elé a „Rétei” előnevet íratták.
Karátsony István és felesége Róza amikor érezték, hogy nemsokára letelik a földi életük, a hatóságok rendelkezése ellenére haza költöztek rokonaikhoz, hogy otthon Rétén múljanak ki a földi létből és a szeretett szülőföldben nyugodhassanak. Sokan viszont beletörődtek sorsuk alakulásába, de a legtöbbjük nem tudta elfelejteni az otthonát, az otthon hagyott új házaikat, gazdasági udvaraikat, amelyek nagyrészt az 1930-as években épültek. Annál nehezebben feledték, mivel helyükbe sok esetben szalmatetős, alacsony, patkány rágta viskókat kaptak. így még nehezebb volt a feledés! A helyettük Rétére betelepültek az újonnan kapott házaikat szinte egy az egyig leélték, mivel azokhoz nem tápláltak egészséges tulajdonviszonyt, mivel a kapott portákat nem ők építették. Ezért e épületek zöme ma romhalmazzá lett.
Nem csak az elüldözött honfitársaink, de az itt maradottak is megszenvedték a magukét és lépten-nyomon éreztették velük, hogy egy idegen államban élnek, ami sose lehet a hazájuk. 1945-ben az itt maradottaktól megvonták az állampolgárságukat. Azután bezárták iskoláinkat, templomainkat. Reszlovakizációra kényszerítettek, ami a nemzetiségünk megtagadásával járt. Bagi Erzsébetet a nagymamámat, aki megtagadta a reszlovakizációt, meghurcolták, rákerült a fekete listára. Munka nélkül, egy fillér nélkül nevelte három gyermekét, míg nagyapám a hadifogságban volt. De akadtak jó emberek és segítették. Nemes Dezső a reszlovakizáció halottja. Ő miután nagy lelki vívódások közepette inkább úgy döntött átírja nemzetiségét szlovákká, a szenci úton hazafelé a keresztnél leesett a kerékpárjáról és holtan zuhant a földre, mivel lelkileg olyan állapotba került, hogy összetört, mert belezsarolták abba, hogy feladja nemzetiségét.
Ne feledjük, hogy az igazság órája még nem jött el. Példának említem, hogy 1997-ben a kitelepített németektől és az elhurcolt zsidóktól bocsánatot kért a szlovák kormány. Ezt a lépést a magyarsággal szemben nem tették meg, de ne is tegyék, mert nekünk ez nem elég! Számunkra sértő volna egy jelképes elnézéskéréssel elintézni a dolgot! Nekünk nem bocsánat kell, ami sértően kevés, hanem autonómia, amit nekünk az ilyen meghurcoltatás ellenében a valós megbékélés kötelező gesztusa kell legyen.
Tudjuk, anélkül elveszünk, megsemmisülünk, mert a fejlemények melyek 1947-től megtörténtek a mai törvényeinkkel kézen fogva a mi kulturális és nyelvi fennmaradásunkat a szakadék felé sodorják. Egy demokratikus államnak – mert úgy jellemezték az 1918-tól Csehszlovákia név alatt létező országot, majd Csehország és Szlovákia név alatt ma létező országokat – a demokratikus elvek betartását a magyar nemzetiségű lakosaival szemben is gyakorolnia kellett volna és kellene. A Beneš-dekrétumok megalkotása pedig nem épp a demokrácia jegyében, illetve a törvényesség keretein belül zajlott, mivel 1946-ban Edvard Beneš nem volt még hivatalosan Csehszlovák államelnök, ami azt jelenti, hogy míg a parlament és a szenátus nem iktatta be elnöki székébe, addig nem hozhatott törvényeket sem. Ezt nem így tanítják, elhallgatják. A magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény ezért érvénytelennek volt tekinthető és annak tekinthető ma is. Még nagyobb sérelem az, hogy a nyugati nagyhatalmak és a mai Európai Unió se tette meg azt, hogy ezen sérelmeinket felülvizsgálja.
írta: Tomovics Miroszláv
Megjelent 2018.5.3-án a Magyar Fórum hetilap 30. évfolyamának 18. számában
Képek: Adalékok Szenc helytörténetéhez (2013)
Pingback:Maďari za Dunaj! - 77 éve törték derékba községünket -