Menü Bezárás

Látogatás Rétén

Réte község főutcája tágas, hepe-hupás térbe torkollik. A tér közepén övig érő deszkafallal körülvett kút. A környező házak szertelen összevisszaságban szűk sikátorokat képeznek. Minket azonban most nem ezek a zegzugos, keskeny utcácskák érdekelnek. Autónk odakanyarodik az egyik takaros házacska elé: Pomichal Lajos elvtársat keressük, a Csemadok rétei helyi csoportjának kultúrfelelősét.
Amíg rá várakozunk, az autó körül maszatos, bámész gyerekek csoportja verődik össze. Fáj a szívünk, hogy ezeket az egészséges, jól táplált lurkókat ilyen szennyesen látjuk. De Pomichal elvtárs megérkezett. Elindulunk a Csemadok helyi csoportjának kultúrotthona felé. A motor felzúg, a gyerekek szétrebbennek és mi még egy utolsó, szomorú, de reménykedő pillantást vethetünk rájuk.


Ica, gyere a kultúrházba, — kiált ki Pomichal elvtárs az autó ablakán. Középtermetű, fiatal nő int vissza és Pomichal Lajos megnyugszik, hogy a helyi csoport titkárnője is „jelen lesz”. Szöghajú, szapora szavú ember ez a Pomichal elvtárs. Foglalkozására nézve lakatos, de különös vonzalmat érezvén a kulturális munka iránt, elvállalta a kultúrfelelős tisztségét. Nem azért jöttünk Rétére, hogy a vezetőség dicséretét zengjük és most mégis elismerőleg kell szólnunk róla. Hogy tagságukat fellelkesítsék, a helyi csoport szerény helyiségében kis kiállítást rendeztek eddigi tevékenységük jelentősebb állomásairól.

„Jelenet a Csikósból”

1953 óta kisebb műsoros esteken kívül előadták a Duda Gyuri, az Asszonyé a gyeplő, az Ingyenélők, a Csikós, A Figaró házassága és a Bor című színműveket.
1953, 1954 és 1955 a rétei helyi csoport nagyszerű diadalainak évei voltak. A Kerületi Alkotó Versenyen tánccsoportjuk második díjat nyert és éppen Pomichal Lajos elvtárs Arany János: Fülemile című versével a három legjobb szavaló közt végzett.
Ugyanitt a színjátszócsoport is dicséretet kapott a „Tanyai történet” című egyfelvonásos színmű előadásáért.

Erről beszélnek a falakon ötletesen elhelyezett és aláírt fényképek, az asztalon sorakozó „trófeák” és maguk a kultúrmunkások is, akik most egymásnak adogatják a kilincset. Híre ment, hogy a „Kerületről jöttek elvtársak” és aki csak tud, ide siet. Itt van már Czadró Ida tanítónő is, a helyi csoport titkára, valamint Hajzok Zoltán és még sokan mások. Most éppen Pém Lajos bácsi, a helyi csoport elnöke lép be. Keszeg, idősebb vasutas ember, aki a faluval együtt öregedett, ismeri annak minden házát, a házak minden lakójának életsorsát. Beszélgetünk. Szaporán pereg a szó, a gondolatok hol a múltba, hol a jövő tervekre kalandoznak. A helyi csoport múltja nem csupa dicsőség. Van egy év — egyetlenegy, amellyel nem tudnak elszámolni. 1956-ban a csoport téli álomba merült és csak mostanában kezd ébredezni. Betanulták Csizmarek „Bújócská”-ját és eddig tizenháromszor játszották. S hogy a folytonosság meglegyen, máris új színdarabnak, Ferko Urbánek „A vadorzó felesége” című háromfelvonásos színművének bemutatására készülnek. Megnézzük a kultúrotthon színpadát is. A kultúrterem — mint a helyi csoport helyisége is — frissen festve mész- és malterszagot lehel. Ami ugyancsak egyaránt jellemző mindkét helyiségre — rendkívül kicsinyek. Kicsi a színpad is, amelyre keskeny, tyúklétraszerű lépcsőn, alaposan meggörnyedve juthatunk csak fel.

„A tánccsoport „legényei” kultúrbrigádon Békén, 1955-ben”

Hogy mi volt az oka a több mint egyéves kiesésnek, arra többen is igyekeznek feleletet találni. Pomichal elvtárs így összegez: — A legnagyobb hiba az volt. hogy nem éltünk rendszeres szervezeti életet. A vezetőség csak papíron „vezetett”. Lényegében csak arra a néhány emberre lehetett számítani, akik szerepeltek. Ők voltak a szervezők, a kulisszafestők, pénztárosok, rendezők — egyszóval minden munka őket terhelte. Hát csoda, hogy kimerültek? Nem csoda! De az csoda, hogy a tánccsoportba a katonasághoz bevonult legények helyébe olyan nehezen találnak pótlást a rétéi egészséges, szép fiatalok között. Reméljük, hogy a nagy nekilendülés nem akad meg, és mire ránk köszönt a tervezett somorjai Kerületi Népművészeti Bemutató, a réteiek régi dicsőségükhöz hívén ott is megállják a helyüket.

(Gály Olga)
Megjelent 1957.6.9-én a Hét kulturális lap 2. évfolyamának 23. számában

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük