A hazáért – Bozsik Péter szakaszparancsnok

„A tiszti vagonba egy, néha két vödör kása jutott, kenyeret naponta négy veknit kaptak, ezt kellett elosztani. A legénységi vagonokban a gyengébbek alig jutottak élelemhez, sokan emiatt haltak meg. 

Megközelítőleg 650 magyar katona halt meg az út alatt. Amikor időnként megállt a vonat, az őrök ellenőrizték, hogy hány halott van. A tisztek közül egy tartalékos hadnagy halt meg az úton. Amikor a testét átadták, a szovjet őrök kevesellték. Az őrség ugyanis annak örült, ha többen halnak meg, mert akkor a fejadag is csökken, több marad nekik.  

Amikor megérkezett a szerelvény Ufalejbe,  a foglyok zöme olyan legyengült állapotban volt, hogy nem tudtak kiszállni a vagonból.  Annyi egészséges ember sem akadt, hogy a tábor személyzetét megalakíthatták volna. A favágók, vízhordók, mosodások, a konyhai személyzet, mind foglyokból állt a táborokban. Végül egy közeli táborból hoztak régebb óta raboskodó foglyokat, németeket és magyarokat is, ideiglenesen ők alkották a személyzetet.

A láger barakkjai hemzsegtek a poloskáktól, reggelre a foglyok tele voltak csípésekkel. Bár a barakkok újak voltak, az építésüket nem fejezték be, a gerendák között helyenként széles rések voltak. Reggelente arra ébredtek, hogy a fal felőli oldaluk havas, mert a szél befújta a réseken keresztül. 1945 tavaszára a 2500 hadifogolyból csak minden tizedik volt már életben. A betegségek, a legyengültség, a fagy kíméletlenül gyilkolt.”

Bozsik Péter háborúban és a szovjet koncentrációs táborokban töltött éveiről az alábbi levelében számol be, melyet 1991. március 25-én küldött el az MTV – Hol vannak a katonák? című kegyeleti kereső műsorsorozatába. (Békési Sándor történelmi dokumentumfilmjei a második világháborús magyar szerepvállalásáról a nyolcvanas évek végén az egész országot izgalomba hozták. – szerk. megj.)

Tisztelt Szerkesztőség!

1991. március 10.-én láttam az Önök II. világháborús kegyeleti keresőműsorát „Hol vannak a katonák” címmel. Nagyon érdekelt, mivel én is részese voltam a borzalmas háborúnak és tudomásom van elesett bajtársakról, valamint harci eseményekről. Adásuk végén kérték a nézőket, hogy jelentkezzenek levélben Önöknél. Én is ennek alapján írok.

Először 1942. november elején a 16/II. zászlóalj páncéltörős századának voltam a szakaszparancsnoka, bevagoníroztunk Somorján és indultunk a Don-kanyarba leváltani az 52, gyalogezred ezred-közvetlen páncéltörős századát. Ezért csak kézi fegyverekkel voltunk felszerelve, az ágyukat majd kinn kellett átvennünk. Kétheti vonatozás után (Gomel, Brianszk, Kurszk, Konotop, Soszka) Soszkan vagoníroztunk ki, ahol Álgya Papp Zoltán vezérőrnagy parancsnoksága alatt a megszálló erők főparancsnoksága volt. Innen Rudnyára kerültünk a 46-os gyalogezred parancsnokságára. Állítólag téves irányítás folytán alakult így helyzetünk.

1943. február havában már egyre-másra érkeztek menekültek támpontunkra, sőt ekkor már a hadosztály parancsnoka is hozzánk menekült 3 német páncélossal. A támpontunk megtelt legalább ezer emberrel, több száz lóval és szekerekkel. Értesülést szereztünk, hogy már a szomszédos falukban szovjet páncélosok gyülekeznek. Ennek felderítése folytán esett el Hrubý Gyurka hadnagy aknavetős századparancsnok pár emberével. Rudnyán is lettek eltemetve. A hadosztály parancsnoka fel akarta venni a harcot, de hál Istennek az ezredparancsnokunk (nevét elfelejtettem) ennek ellenére kiadta a parancsot a támpont kiürítésére, s így megmentette pár ezer ember életét. Ő belátta, hogy a mi gyenge felszerelésünkkel nem vehetjük fel a harcot az állig felfegyverzett szovjet csapatokkal. Tudomásom szerint ezért a tettéért hadbíróságon felelt. Ezek után századunk többféle beosztást is kapott: voltunk hídőrségben és vasútőrségben.

1943. augusztus hó közepén szakaszommal, Molnár László hadnagy, az árkász század parancsnoka, pedig pár aknaszedővel feladatul kaptuk egy 15 autóból álló német szállítóoszlop biztosítását. Az oszlop parancsnoka egy német hadnagy, helyettese pedig német őrmester volt. Az oszlop több kilométeres utat biztonságosan tett meg. Az aknaveszélyes terepen Molnár hadnagy emberei vizsgálták az utat, majd egy útkereszteződésnél aknára találtak. Az oszlop biztonságos távolságban állt, a tapasztalt aknaszedők pedig dolgoztak, de sajnos a hatalmas akna felrobbant. Három halottunk lett, a német hadnagy és többen súlyosan vagy könnyebben megsebesültek. Mivel Molnár hadnagy is elesett, nekem kellett gondoskodnom a sebesültek elszállításáról Bobruszkba. A halottakat az egyik, szintén kiürített autóra raktuk fel és folytattuk utunkat a német őrmesterrel a rendeltetési helyre, ahol leadtuk a küldeményt. Csak a késő éjjeli órákban érkeztünk vissza Rogacsevba, ahol halottjainkat eltemettük. Később Pinszken keresztül vasútőrségbe osztották be századunkat – Zsabienka-Kobrin vasútvonal mentén. Innen tértem haza 1943. december elején.

Másodszor már a 3/III. zászlóalj 7. századával mentem ki, mivel a 16-osoktól átvezényeltek a hármasokhoz, ahol nagy volt a hiány. 1944. július hó végén vagoníroztunk Székesfehérváron és másnap már Ungváron rakodtunk ki. Innen Munkács, Huszt, Kőrösmező, majd a Vereckei hágón ki Lengyel területen Turka városon keresztül eljutottunk az első számú magyar védővonal mögé, ahonnan pár nap múlva szakaszommal leereszkedtem védőállásba és átvettem egy német hadnagytól a védővonalat.

Két hetet töltöttünk az első vonalban, majd pár napig tartalékban voltunk, hogy kipihenjük fáradalmainkat és meleg ételt ehessünk. De sajnos Kunosi János alezredes zászlóparancsnokunk rövidesen alattomos módszerrel kitervezett egy vállalkozást századunk számára. Ennek leírása hosszadalmas lenne, lényeges, hogy a halál torkából Hál Istennek mindnyájan (4 tiszt és 60-an a legénységbő1) szerencsésen visszatértünk. Ezek után rövidesen átvezényelte századunkat a 16-osokhoz, őket kellett kisegítenünk Lomnánál. Az új ezrednél mindig utóvédek voltunk. Egy ilyen súlyos utóvéd ütközetben a századparancsnokom Pápai Elemér főhadnagy idegösszeroppanást kapott, Fésűs Mátyás zászlós pedig mellettem esett el. Áthoztuk az Uzsoki szoroson és Uzsok faluban temettük el. Később Regős Imre zászlós felderítőszakasz parancsnoka Lengyel területen szakaszával szintén hősi halált halt.

Ilyen nehéz körülmények között (nem akartam részletezni a dolgokat) a 7. század tisztikarából csak én maradtam meg pár katonámmal, akikkel együtt Ungváron hadifogságba kerültünk, 1944. október hó folyamán. Ezután kezdődött életünk legnehezebb szakasza. Gyalog Ungvárról Szojvára, majd onnan Sztarý Szamborba, ahol pár nap után, úgy kb. december 5-én bevagoníroztak és pontosan 1945. január 1-én Ufalej (Ural keleti része) városában -40 hidegben, magyar egyenruhában a reggeli órákban kiszálltunk – ki hogy tudott – a vagonokból és elindultunk a városon kívül lévő fenyves erdőben épült új lágerbe, ahol mi voltunk az első lakók. Mindenki megkapta a flektifuszt, amely megritkította sorainkat. Haza Cseljabinszk egyik lágeréből 1947 június elején kerültem. Így telt el sok szenvedés közepette majdnem 7 esztendő életemből.
Élményeimet hosszadalmas lenne leírni, ennyi röviden az emlékezésekből. Nagyon boldog lennék, ha még találkozhatnék azokkal a bajtársaimmal, akikkel együtt meneteltünk bánatosan azon a bizonytalan éjszakán a biztos halál felé.
Béke elhunyt bajtársaink poraira és az Isten áldását kérem minden élő volt katonatársamnak.

Üdvözlettel

U.i. Elnézést kérek, hogy hosszúra sikerült visszaemlékezésem. Igyekeztem rövidre fogni, de hogy érthető legyen, kénytelen voltam kevésbé érdekes dolgokról is írni, de amit leírtam az mind való történet és ellenőrizhető. Az időpontok hónapokra is megfelelnek a valóságnak, csak a napokat pontosan nem tudom, mivel naplót nem vezettem.Befejezésül lenne egy kérésem:
Amennyiben a közölt anyag műsorra kerülne, úgy kérem értesítsenek az adás időpontjáról.

Tisztelettel

Bozsik Péter, nyugalmazott ig. tanító

Több mint két és fél év különféle földműves, építőipari és gyári kényszermunka után, 1947. május 10-én a cseljabinszky koncentrációs táborból került haza.

Az ötvenes években feleségül vette Póor Esztert és Rétén alapítottak családot.
Két lányuk született, Jolánka és Anikó, mindketten Pozsonyban élnek.
A község magyar iskolájának 1955-től 1979-ig volt tanító-igazgatója és egyben meghatározó alakja a falu közösségi életének.

A köztiszteletben álló Bozsik Péter 1998. szeptember 22-én hunyt el, a rétei katolikus temetőben nyugszik.

A szovjet koncentrációs táborokba hurcolt réteiek listája

(Laki László – Terra Rethe)

Források:
Bozsik Péter családi levéltára
www.november25.kormany.hu
www.origo.hu
www.honvedelem.hu
www.vitezirend.hu
Metzner Valéria – Én iskolám, köszönöm neked (2000)