A nap olyan forrón sütött, hogy még a fa árnyéka is alig adott valami hűvöset. Az asszonyok a mezőről csendben jöttek haza, nem volt kedvük beszélgetni. Csak a kapu nyikorgott itt-ott kellemetlenül. Nem sokára levesillat lebegett a fehérre meszelt házacskák között. Az ablakokon sűrű függönyök, hogy megőrizzék a szoba hűvösét. Csak egy ablak van nyitva: a Helyi Nemzeti Bizottság helyiségének ablaka.
A hivatalban Lajtman Ilonát, a boldogfai HNB titkárnőjét találjuk. Elmondja, hogy egy éve van a titkári tisztségben, ötgyermekes anya, a legfiatalabb kislánya ötéves. Munkáját szereti, és van ideje még az EFSz-ben is kapálni, mert a hivatali munkát délelőtt és este el tudja végezni.
— Boldogfán bizonyára jól működik a nőbizottság? – kérdezzük, mint egy magától értetődő dolgot.
A titkárnő azonban elpirul, és egy kis ellenszenvvel a hangjában így válaszol:
— Sehogy sem működik a nőbizottság, gyűlésük soha sincsen. Egyedüli tevékenységük, hogy tojást szedtek a faluban, mikor gyengén ment a beadás. Nem akarnak a mi asszonyaink dolgozni.
— Nem akarnak? – kérdezzük meghökkenve. – Hát miért?
— Mert a nőbizottság elnöknője, Rajczi Viktória nem akar a nőbizottságban dolgozni.
— Miért nem választanak más elnöknőt?
— Nincsen, aki elvállalná a faluban ezt a tisztséget – akar kellemetlen kérdezősködésünknek véget vetni. Mi azonban nem hagyjuk abba.
— Hogyan segíti a helyi nemzeti bizottság a nőbizottságot? Hogyan hívják őket össze gyűlésre? Beszélgettek-e már külön-külön a nőbizottság tagjaival, hogy mi az oka a nemtörődömségüknek?
— Hát nekem arra nincs időm. Azért van a nőbizottság elnöknője, hogy hívja össze őket gyűlésre, és a gyűlésről a jegyzőkönyvet adja be az irodába – felelte durcásan.
— Tehát ennyi az egész segítség a HNB részéről?!
Megkerestük a HNB elnökét, mit mond ő a nőbizottságról. Blahó elvtárs, a HNB elnöke így nyilatkozott:
— Bizony nálunk rosszul megy a munka. A szenci járás HNB elnökei és titkárainak aktíváján meg is fedtek ezért. Ahogy hazajöttem, összehívtam a nőbizottságot, és megmondtam nekik, milyen szégyen ez. De nem segített, minden maradt a régiben.
A nőbizottság elnöknőjének lakásán négyszer kopogtattunk, mire az déli álmából felébredt. Álmos szemekkel jött ki a kapuba Rajczi Viktória. A nőbizottság felől érdeklődtünk.
— Nem akar senki jönni a gyűlésre, hát akkor én minek menjek? Meg aztán nincs is időnk rá, falun mindig dolog van. Nem úgy, mint városon. Milyen nehéz munka ilyen melegben a kapálás!
Megnyugtatjuk, hogy más falukon is kapálnak, ahol a nőbizottság jól dolgozik. Vannak olyan asszonyok is, akik jó nőbizottsági tagok, elsők a mezei munkában, és bizony nincs idejük délutánként két-három órát aludni.
— Aztán mit is csináljon az a nőbizottság, mit gyűlésezzen? – kérdezi.
— Két évig nem tudta megtanulni, mit is kellene a boldogfai bizottságnak tennie? Nem hallotta, hogyan dolgozik járásukban a jókai és királyfai nőbizottság?
— Azok mások – csak ennyit felelt rá.
— Hát akkor mi megírjuk a többi nőbizottságnak, hogy milyen rossz az, ha nem tudják, mit kell csinálnia a nőbizottságnak.
— Ha megírják, akkor még rosszabbul fogunk dolgozni! – kiált utánunk a kapuból.
— Attól mi nem félünk, mert ettől rosszabbul… bocsássanak meg – mondjuk, és elindulunk vissza az irodába.
(Lévay Erzsébet)
Megjelent 1956. július 1-én a Dolgozó Nő 5. évfolyamának 13. számában.