A sondor

Írta: Talló József

A legrégebbi időktől kezdve (amióta Pali bácsi az eszét tudja), minden falunak megvan a maga nevezetessége.
A boldogfaiak a savanyított káposztájukról híresek, a mácsédiak a régi templomukról, a szenciek Pupkai bácsiról, az énekes koldusról. Hej, ha az rázendített a Mária jó anyánk kezdetű szép vallásos énekre, még Sára néni is vitt neki egy szelet kenyeret (pedig ő aztán igazán fösvény lélek). A réteiek a Halomdombra büszkék és így tovább sorolhatnám napokig, de mindez eltörpül a gurabiak rátartisága mellett.

Mert templom, énekes-koldus, savanyú káposzta akad mindenhol, a Halomdomb pedig a gurabi határba esik és nem a réteibe. (Amióta Icig Mátyás kifűrészelte a két község határát jelző akácfát, még a gyökereit is ellopta, azóta vitás ez a kérdés.)
De maradjon csak a Halomdomb a réteieké – mondják a gurabiak – mert elég dicsőség az nekünk, hogy a mi temetőnkben nyugossza örök álmát Dömötör bácsi, a sondor.

Aki nincs tisztában a helyi viszonyokkal, az nem is tudja helyesen értékelni mit jelent a gurabiak számára ez a tényállás.
Dömötör bácsiról még életében legendákat meséltek és nem alaptalanul. Csak egyetlen jellemző esetet mondok el.

Amikor Ferenc bá’, az öregbíró már kilencven éves volt és az orvosok is lemondtak róla (pedig a borsai húsz holdat a kórház miatt adták el Rósenberger M. Samunak), a beteg Borbála nénit hívatta, mert nem akart még meghalni.
– Hja! Hja! – nyögdécselt az öregasszony – Az ördög cimborája itt már nem segít, hívjátok az Isten emberét!
Nyilván a tisztelendő urat gondolta, de Ferenc bá’ még mindig remélt és ragaszkodott az élethez, a sondort kérette magához. Még mosolygott is, mint aki arra gondol, hogy várj csak halál koma, most mutatok náladnál is hatalmasabb valakit.
Jött is a sondor, amilyen gyorsan csak tudott.
– Mondd meg nekem fiam (a „fiamnak” is már ősz szakálla volt), mondd meg nekem – suttogta haldokló tompa, távolból jövő hangon, mintha a másvilág kapujából szólna vissza. – Lehet-e rajtam segíteni.
A sondor végignézett a betegen és csak ennyit mondott: „Isten rendelése ellen nem tehetünk semmit.”
És azt mondják, hogy Ferenc bá’ nyomban papot hívatott és keresztény megbékéléssel halt meg. mert orvos, aki iskolában tanulja mesterségét, az tévedhet, hanem a sondor, akit a természet tanított a gyógyítás tudományára, az mindig igazat beszél, annak a szavában nem kételkedhet az öregbíró sem.

De mesélnek még különb dolgokat is Dömötör bácsiról. Én csak egyszer találkoztam vele, röviddel a halála előtt, de ez elég ahhoz, hogy megtört alakját, hófehér haját és jóságos arcát mindig magam előtt lássam.

Akkoriban rettenetes hideg telünk volt. Antal bácsi már ősszel megjósolta a szelek járásából, de én nem akartam elhinni.
– Babona az mondogattam. – Időt jósolni legfeljebb a meteorológiai intézet tud, de az is csak huszonnégy órára, nem egy negyedévre.
Antal bácsinak mégis igaza volt. Már december elején hosszú jégcsapok lógtak az eresz alól, a kutakban megfagyott a víz, a kis verebek dermedten potyogtak le az akácok ágairól. Tél apó egyre rázta a bozontos szakállát, sűrű pelyhekben hullott a hó. Éjszakánként az északi szél süvöltött a kéményben, a kopasz fák recsegve-ropogva hajlongtak az ablak előtt. Sára néni farkast is látott a Vargáék kertje mögött.
– Hiába no – sipítozta – Isten levette rólunk oltalmazó kezét!

karácsonyra ellátogatott hozzánk Laci, az unokaöcsém, bár az ítéletidő miatt a szobában kellett ülnünk, mégis örült, hogy falun tölthet pár napot.
Amikor Pali bácsi, a csősz vállalkozott arra, hogy kicsit megjáratja a csikókat, nagy szabódással kivívtuk, hogy vele mehetünk. Édesanyám nem örült a dolognak, de amikor Pali bácsi kijelentette, hogy a fiúkért felelősséget vállal, szent lett a béke és különösen, mert apám semleges álláspontra helyezkedett.
Délután meg is történt a szánkózás, csakhogy nagyon szomorú végződéssel.

Amint a faluból kiértünk, az erős szélvihar szinte belénk fojtotta a lélegzetet. A borsai keresztnél le kellett térni az útról a hósáncok miatt a szántóföldekre, s ezért Pali bácsi elhatározta, hogy visszafordulunk. Mégis, hogy ne maradjon szégyenben, a kerülő utat választotta a Feketevíz partján. Laci, aki még sohasem hajtott lovakat, addig könyörgött, míg Pali bácsi átadta neki a gyeplőt.
Bár csak ne tette volna sohasem.
Mert a kocsis mesterség sem gyerekjáték ám, tudomány az a legjavából, megérzik a lovak, ha avatatlan kéz tartja a gyeplőt.

Egy odvas fűzfánál az amúgy is ijedős csikók, nem lehet tudni miért, megbokrosodtak és lefordították a szánt a magas partról a patak jegére.
Én széles körívben egy hósáncra vágódtam, Pali bácsihosszú barázdát szántva csúszott vagy öt métert a jégen, a pipája eltörött, de egyébként kutyabaja sem történt. Hanem szegény Laci a szán alá került, felállni nem tudott, csak nyöszörgött:
– Jaj a lába! Eltörött a lábam!
Ijedten néztünk rá. Nem kellett a megállapításhoz különösebb orvosi tudomány, a jobb alsó lábszár alig pár ujjnyival a térd alatt el volt törve. Pár pillanatig meghökkenve álltunk, aztán nagy üggyel-bajjal visszafordítottuk a szánt és Lacit óvatosan elhelyeztük rajta. Még a lovak is lelógó fejjel bandukoltak hazafelé,, mint aki érzi, hogy bűnös.

Otthon váltott csak ki igazán szörnyű megrökönyödést a szerencsétlenség. Az elsősegély szabályzata szerint a lábat sínekbe helyezve, óvatosan lekötöztük, mindez azonban nem mutatkozott elegendőnek. Laci csakhamar elájult.
Most mit csináljunk? Orvos nincs a községben. Szencre menni lehetetlenség, az utakat a hósáncok fölött már csak a tölgyek koronái jelzik. Közben már be is esteledett. Édesapám sem volt otthon, valami ügyben az állomásra ment.

-Én vagyok az oka! – siránkozott Pali bácsi.
– Én vén szamár! Aztán hirtelen felderült az arca – Gurab felé még elmegy a szán a földeken keresztül – mondta és azzal fejére nyomva báránybőr kucsmáját, kirohant a szobából. Az ajtóból kiáltott vissza: – Megyek a sondorért!
Tüneményes gyorsasággal befogta a lovakat és elhajtott a hátsó kapun át. A szürkületben a babonás emberek még valami ördögfogatnak gondolhatták az ítéletidőben viharsebesen rohanó szánt, előrehajoló kucsmás kocsisával, prüszkölő lovaival. A zúgó, jajgató északi szél magas hófüggönyt hajszolt utána a szántőföldeken keresztül, talán maga Lucifer versenyzett Pali bácsival.

Mi meg a szobában ültünk és hallgattuk a kéményben a szél jajgatását. A nagy ingaóra egykedvűen ütötte a negyedórákat. a beteg jelenléte csendet, szótlanságot parancsolt. Egyszer csak nagy recsegés, dübörgés hallatszott az Alvégről. Nemsokára Sára néni rohant be hozzánk több nagykendőbe bugyolálva:
– Jaj, jaj, Istenem! – mondta lihegve. – Leszakadt Szabadosék szerhája. Hallották a robajt? Istenkém, ne hagyj el, ilyen időt még nem értem. Mi az? – öltött szemébe a beteg. Mi van Lacival? Micsoda, eltörött a lába? Istenem, segíts mirajtunk, bűnösökön, most még orvost sem lehet hívni.
Laci időközben magához tért, de eltorzult arca szörnyű fájdalomról tanúskodott.

– Óh, ha még élne szegény Borbála, az segítene rajta – folytatta Sára néni pergő nyelvével.
– Azért az asszonyért kár, hogy a sírban van. Hogy mondtátok? Pali elment a sondorért? Ebben a szörnyű időben, éjszaka idején? Hisz’ elpusztul a lovakkal együtt. Halljátok, hogy üvölt a szél, az ördög veri a feleségét.
Hogy recsegnek a fák. Mi az fiam? Vizet? Tessék!
Laci mohón ivott, majd halkan nyöszörgött, arcáról csurgott a veríték.
– És hol az apád? – fordult felém az öregasszony. – Az állomáson? No, azért ne aggódjatok, az nincs olyan messze. Hanem ez a Pali, ez a Pali! Ilyen hosszú útnak nekivágni ilyen időben!

Az ingaóra lassan, kimérten, tízet ütött. Sára néni elcsendesedett, ami nála hihetetlen jelenség volt. Egy nagyobb szélroham után mintha csilingelést hallottam volna. De nem, csak képzelődtem.
A betegnek úgy látszik, magas láza volt, értelmetlenül beszélt mindenfélét. Végre megérkezett az édesapám. Olyan volt, mint egy eleven hóember. Lacit mád puszta jelenléte is láthatóan megnyugtatta.
Amikor az óra fél tizenegyet ütött, dobogás, zaj támadt az udvaron.
Az ajtó kinyílt és belépett a szobába egy öreg, ősz ember, a sondor. Halkan köszönt, körülnézett a szobában és rögtön a beteghez lépett. valami titokzatos varázsszavakat vártam, de ehelyett ő ilyesmit mondott:

– Hű, a kutyafáját, de csúnya törés!
Dömötör bácsi minden szava, mozdulata csodálatos nyugalmat és kedélyességet árult el. Cseppet sem volt titokzatos és tiszteletgerjesztő, mint azt róla állították.
Laci ismételten elájult, amikor a sondor nyomogatni, ropogtatni kezdte a lábát.
– Hát, nem éppen fájdalommentes ez a helyreigazítás – fordult hátra a legendás hírű öregember. – hanem a csont máris a helyén van. Most pedig bekötjük szépen a beteg lábát.
A bekötés elég soká tartott. Megfelelő léc nem lévén, a kerítésből kellett törni egyet. Míg ezt a sondor egy tiszta törülközőbe csavargatta, Sára nénihez beszélt:
– Hát a vén Borbála él-e még? Meghalt? No de ilyet! Pedig éppen akartam tőle kérni valami orvosságot a halál ellen. Neki mindig voltak jófajta szárított gyíkjai. nagyon érzem már a fehér kaszást. A múlt héten is igen rosszul voltam, de még visszatartott valami, talán a jó Isten akarta, hogy utoljára segítsek valakin.
– Nem tart még maga ott sógor! – kockáztatta meg Sára néni a biztató kijelentést.
– De bizony már ott vagyok, a sír szélén – mondta az aggastyán. – Ismerem és a halált, sokszor ültünk mi ketten egy-egy haldokló ágya mellett. Ismerem a vigyorgását és a fojtogató csontujjait. A beteg hörgésében hallani lehet a halál nevetését is. Csak nem szabad megijedni tőle, mert ő többször jön, próbára teszi az embert és ha erős akaratba, bizakodásba ütközik, akkor visszavonul, mert neki nem sietős a dolga.
Hanem egyszer kialszik valahol egy gyertyaláng, az élet lángja és akkor már biztosra jön a kaszás.

– Vannak emberek – mondta kis szünet után, – akik segítenek a halálnak elfújni életük mécsesét. Én egész életemben másokét élesztgettem, míg aztán most az enyém lobban utolsót.
– Most pedig menjenek aludni – fordult felénk. – Majd én virrasztok a beteg fölött.
A sondort magára hagytuk a beteggel, de talán még ketten maradtak kívülük a szobában: a halál és az őrzőangyal.

Harmadnap megindult a vonatközlekedés. Lacit rögtön kórházba szállítottuk. Aztán délután pedig megkondult a gurabi templom harangja. Dömötör bácsi, a sondor, meghalt.
Egy hét múlva levelet kaptunk Laci anyjától. A kórházban a röntgenfelvétel a csontok helye összetételét mutatta, bár az ilyen súlyos törésnél gyakran megesik a ferde összeforradás, esetleg a térd gyógyíthatatlan merevsége. Az orvosprofesszor kijelentette, hogy Laci egyedül annak az embernek köszönheti egészséges lábát, aki először sínbe rakta.
„Mondjátok meg Neki, hogy ezerszer köszönöm” így állt a levélben: „Hogy fiam ismét egészséges lesz és nem válik belőle nyomorék egy egész életen át.”

A köszönetet már nem lehetett átadni Laci megmentőjének. Kinn a temetőben feküdt már, egyszerű fakereszt jelezte sírhelyét. A lelke pedig fenn szállt valahol a fellegek között, de talán még most is visszajön néha, ha a halál fiatal élet után nyújtja ki csontkezét. Visszajön, hogy megmentsen egy-egy fiatal életet, mint régen, mikor még együtt szoktak ülni a csontkezű kaszással a haldoklók ágyainál.

Megjelent 1944. október 1-én a Magyar Cserkész 26. évf. 2. számában.