Kedves réteiek!
Nektek szánt mondanivalómat nem nyújtom túlságosan hosszúra. Egyébként is eleget töprengtem, vajon megírjam-e ezt a levelet, mert könnyen az erénycsősz és prédikátor szerepében tűnhetnék fel a szemetekben. Eddigi írásaim alapján — ha ugyan figyelemre méltattátok — nem is hiányzik sok ehhez a tiszteletreméltó címhez. Szó, ami szó, szeretek beleavatkozni olyasmibe, amihez — sokan azt mondhatnák — semmi közöm. És mégis megteszem — utánam az özönvíz. Így jártam Rétén is. A Csemadok helyicsoport látogatására mentem és mit tegyek — nem csak a Csemadokot láttam.
Láttam az utcákat, a házakat, az embereket, a kicsiket és a felnőtteket. És megakadt a szemem egy nyitott ajtajú konyhán, amelynek küszöbén egy asszony piszkos ruhájába törölt konyhakéssel szelte a kenyeret, hogy aztán vajjal megkenve az imént még porban turkált gyermekei „kétes tisztaságú” kezecskéibe nyomja.
Láttam a mosdatlan fiúcskákat és a fésületlen lánykákat, akiknek hajfonatából fonnyadton csüngött alá a vasárnap belefont szalag. Láttam egy kutat is. A kút káváján meg egy hosszú, horgas rudat. Testes, erős lábikrájú asszony érkezett ütött-kopott vödrével. Lassú, megszokott mozdulatokkal akasztotta rá vödrét a horogra és belemártotta a kút vizébe. Mindenki a saját vödrét használja, mártogatja a kútba. Elképzelhető, mennyi piszok és baktérium kerül így bele. És ezt a vizet isszák is!
Nem gondol ját ok-e kedves réteiek, hogy az ilyesmi fölött egy kultúrembernek nem lehet elsiklani? Bizonyára köztetek is akadnak számosan, akik nemcsak néznek, hanem látnak is. De talán éppen azért, mert minden nap látják, nem veszik annyira figyelembe, mint a magamfajta turista.
Ha esetleg mentegetni akarnátok magatokat hogy ez a jelenség a falu kulturális színvonalára nem tipikus és csakis a kút környékén lakók ilyen hanyagok, én azt már előre visszautasítom.Nektek, kedves rétéi polgártársak, tudnotok kell, hogy egy falu — egy nagy család, mely élén a családfővel — a Nemzeti Bizottsággal, felelős minden egyes tagjáért. Igaz, hogy az embereket átnevelni nehéz, de mégis rá kelt őket vezetni nem csak a vasárnapi, hanem a hétköznapi rendszeres tisztálkodásra is, az ételek, a környezet és a víz higiéniájára. És ha nehéz — annál szebb a feladat. Talán fölösleges is mondanom, mennyit segíthet ebben a Csemadok és az egészségügyi népművelés.
Más kérdés: a rétei nyáron poros, tavasszal vendégmarasztalón sáros utcák. Lehet az oka az is, hogy a gépállomás szokatlanul a falu közepén van és traktorai felvágják az utakat. De lehet más is. Mindenesetre sajnálatos tény és jó volna, ha a réteiek elgondolkodnának, hogyan segíthetnének ezen a helyzeten.
Most, hogy útitarisznyámból mindent így kiráztam, egy kicsit könnyebben haladok tovább. Ne haragudjatok rám, réteiek, inkább kívánjatok további szerencsés utat és hagyjatok meg abban a reményben, hogy Réte nemsokára a derű, a csín és a szocialista emberhez méltó kultúra barátságos fészke lesz.
(Gály Olga)
Források:
Megjelent 1957. júnus 30-án a Hét kulturális hetilap 2. évfolyamának 26. számában.
Utcakép illusztráció:
Néhai Macsicza János családi fényképarchívuma