Az előző rész IDE KATTINTVA olvasható
1988. december 27.
Reggel átvisszük a Sávitrit a mólóhoz, ahol rákapcsolunk a helyi víz- és villanyhálózatra, hogy feltöltsük a víztartályokat és a telepeket. Honzóval kettesben a városba indulunk, de a kapuőr nem akar kiengedni a kikötő területéről, mert a vízumunk csupán három napra szól. Ügynökünk játssza a tehetetlent, mondván, hogy semmit sem tehet az érdekünkben. Tehetne persze, tenne is, ha a kialkudott összegen felül némi baksissal toldanánk meg a szolgálatait. De ez nem megy, kénytelenek vagyunk új ügynököt fogadni, aki nagy nehezen elintézi, hogy bemehessünk a városba. A társaságában aztán elvetődünk egy tipikus arab kocsmába is, ahol — miközben a helyiek a vízipipát szívják — mi feltöltjük a gázpalackokat, majd veszünk egy hurgadai térképet.
Hurgadában ugyanis búvárkodni szeretnénk. Itt Szuezben percenként suhannak végig az utcákon az ajtó nélküli mikrobuszok s ha az út mellett három várakozót látnak — máris megállnak, hogy felvegyék az utast. Úgy vélem, ez igen jól szervezett módja a tömegközlekedésnek. Ügynökünket Rafatnak hívják. Nagyon készséges, rokonszenves ember, aki mindent végigmutogat a városból, ismerőseihez bevásárolni visz bennünket, aztán még a lakására is meghívást kapunk. Családi házban él, nős, két gyermeke van, de a házban a testvéreivel és azok családtagjaival lakik közösen. A ház kívülről igen koszos, lerobbant képet mutat, de odafent rend és tisztaság van. A szerényen berendezett férfiszobák mellett a külön lakó asszonyok nyilván díszesebb szobái sorakoznak, de ide betekinteni nem tudunk. Az asszonyok a nappaliban nézik a színes tévét, a gyerekek szerteszét vircsaftolnak a jókora házban. Rafat szolgálatait
a fizetségen túl úgy háláljuk meg, hogy ajánlólevelet adunk neki a csehszlovák hajókra. Nagy ugyanis a konkurencia. Minden ügynökségnek van adóvevője és szorgalmasan lehallgatják, mit beszélnek egymás között a hajók és a kikötői kapitányságok. Aztán rohannak az ily módon megszerzett lehetőség után, hogy kisérői-ügynöki-mindenes szolgálataikat felajánlják. Az az igazság, hogy nélkülük nem is lehet eligazodni e szokatlan világ sokszínű szövevényében.
Szuez városképe olyan, mintha a napokban vészelt volna át egy nagy szőnyegbombázást. Új épületet keveset látni, az utcákon áll a víz, nagy a sár és erősen uralkodik a jellegzetes keleti szag, ami nem különös élvezet egy európainak.
1988. december 28.
Reggel kihajózunk a szuezi kikötőből. Gyönyörű napsütésben, szélcsendben haladunk, szinte észrevehetetlen lassúsággal, de éjszakára megjön a szél, és négy csomó sebességet mérünk. Ha ez a sebesség marad, Szilveszter napjára Hurgadán lehetünk. Hurgada a Vörös tenger legjelesebb búvárközpontja…
1988. december 29.
Egész nap kitűnő északi hátszélben hajózunk, millió repülőhal és megszámlálhatatlan karácsonyfaként kivilágított olajkút között. Ezen a szakaszon ugyanis mindkét part, azaz mindkét kontinens, Afrika és Ázsia is látszik.
1988. december 30.
Reggelre Hurgada alatt, a nyílt tengeren hajózunk. Legalább ötven motoroshajóval találkozunk. Turisták ezreit szállítják a szigetekre. Esznek, isznak, úsznak, este visszahajóznak. Magunk is kiválasztunk egy megfelelőnek ígérkező helyet, ahol lehorgonyozunk. A Vörös tenger a búvárok minden elképzelését felülmúlja — írják a könyvek. Tele vagyok izgalommal: olyan lesz-e vajon a víz alatti élmény, amilyennek oly sokszor megálmodtam? Csak hosszas vita után tudunk dönteni abban, vajon e nagy bőség melyik pontján is merüljünk le. A Hurgada melletti korallszirteket választjuk. Dobogó szívvel, izgatottan merülünk alá — kettesével. Honzó kamerával forgat a víz alatt, én fényképezek, ami még jobban fokozza az izgalmamat. Rendkívül fontos ugyanis, hogy a képek sikerüljenek, mert az elénk táruló látványt úgysem tudom majd szavakban elmondani. Ráadásul az út során ez az első merülésünk…
Először csak sivár homok fogadja a búvárt, aztán teljesen váratlanul elénk tárul a leírhatatlanul pompázó tengervilág. A színek és a formák varázslatos látványa órák múltán sem válik unalmassá. Egy ilyen koralltelep évezredek során nő meg akkorára, hogy kiemelkedjen a tenger szintje fölé. A milliárd zugban milliószám úszkálnak a halak. Száz, kétszáz, vagy annál is többféle fajta? Ugyan ki tudná őket megszámolni? Kapkodom a fejemet, mert a látvány minden elképzelését, filmet, olvasmányt messze fölülmúló. Micsoda pompás rákok! És papagájhalak, a korallpadok legnagyobb ellenségei! Ezek ugyanis összetörik és megeszik a korallt. A halrajok, fajták állandó harcban állnak egymással, védik a maguk vadászterületét. Mint aki kómás álomból ébred, úgy szédelgek a fedélzeten, miután visszatérek a víz alól…
Délután amikor kikötünk és Hurgada aszfaltjára lépünk, még mindig tart a kábulat. Hurgada nem város, nem is falu. Szállodatelep, sok száz hajó, turisták tarka sokasága…
1988. december 31.
Szilveszter napja van, gyönyörű napsütéses reggelre ébredünk, de a víz és a levegő még nem igazán meleg. Rendbe szedjük a hajót, kijelentkezünk Egyiptomból és indulunk tovább, mert az egynapi horgonyzás itt tizenöt dollárba kerül. Induláskor elnézzük a mellettünk kihajózó, rakodó német turistákat. Az éjfél pillanatát akarják odakint, a korallzátonyokon tölteni. Ládaszámra rakják be a pezsgőt a jachtok gyomrába, no meg a drága élelmeket. Természetesen nem ők rakodnak, hanem a szolgálatkész arabok, akik az ötvenkilós jégkockákat is készségesen cipelik utánuk. Délben elindulunk és odakint újra lemerülünk a víz alá. A látvány a tegnapinál is pompázatosabb, ráadásul nyugodtabb vagyok s már nemcsak a halakat, rákokat észlelem, hanem belesek az üregekbe is, ahol murénák lapítanak, s kagylók megszámlálhatatlan sokasága csillog. Egy — félméternyi nagyságú pettyes rájával is találkozom. Barátságosan fogad, nem gyanakvó. Egy órányi alámerülés után hajózunk tovább. Egyszer csak valamiféle szapora szuszogást észlelünk, és lám, vagy kéttucatnyi delfin kíséri a Sávitrit, s haladnak mellettünk legalább húsz percen keresztül. Igen kedvesek, incselkedők, játékosak. Amikor pedig útjaink elágaznak, a delfinek ficánkolva elköszönnek tőlünk. Ha beszélni tudnának, nyilván jó tanácsokkal látnának el minket.
Az ünnepi vacsorát Pista főzi. A füstölthús-konzerv krumplisalátával igazán remek falat. Éjfélkor pezsgőt bontunk, csillagszórókat gyújtunk, színes rakétákat lövünk a csillagos ég felé. Új esztendőbe léptünk. Vajon mi minden vár ránk az őszig tartó hajózás során?
1989 január 1.
Napfényes időben, mérsékelt szélben hajózunk dél felé. A tengerből összeszedett búvárzsákmányokat tisztogatjuk, konzerváljuk. Félő, hogy útközben talán kénytelenek leszünk megszabadulni tőlük, mert mitagadás: büdösek. Sebaj. Az igazi zsákmány az élmény s mindenek fölött a tapasztalat. Mindaz, amit a hajózás, a fedélzeti élet fortélyaiból ez út során magamévá teszek — egy olyan tőkének számít, melynek birtokában további terveket építhetek a hat esztendeig épült Sávitrire.
Feldolgozta: Keszeli Ferenc
Fotó: Tóth László
Megjelent 1989. június 9-én az A Hét hetilap 34. évfolyamának 24. számában.